A hómezők vándorai

Hó borítja a Pilis vonulatait. A dermesztően hideg éjszakák alatt óriási jégfalak emelkednek a zúgókon, helyenként méteres jégcsapok lógnak a sziklákról, s a zubogó patakok elképesztő formájú jégharangokat lógatnak a fák partmenti gyökereire.

Nemrég, a tavaszias enyhülésben bizonytalanul ugyan, de elő-elődugták fejüket az avar vöröslő levelei között a legbátrabb hóvirágok és hunyorok, ám mostanra gondosan betakargatta őket havával a visszatérő tél. Varázsvilággá válik ilyentájt a völgy, ám a rovarokért lelkesedő természetfotósok egyik szeme sír, hiszen a hat-, nyolc- és soklábúak világa mélyen szunnyad. Legalábbis a jelentős részük, és csupán az igazán kemény téli napokon. Ha azonban egy enyhébb januári vagy februári napon indulunk útnak, még az egybefüggő hómezőn is lépten-nyomon ízeltlábúkba botolhatunk!
Enyhe téli reggel virradt a városra, köd kúszott a szürke panelrengeteg közé, s halkan szemerkélni kezdett az eső. Útnak indultam hát, hogy felkutassam a Bükkös-patak völgyének rejtett, fagyálló kincseit. Ahogy egyre beljebb és beljebb haladtam a Pilisbe, a ködfátyol ritkulni kezdett, s a hótakaró mind vastagabbá vált. Az esőcseppek különleges formákat alkottak a hó felszínén, s a barátságtalan idő dacára az erdei út menti sziklák hósapkáinak jéggyöngyei között alig 1-2 milliméteres lények tömege indult útnak a melengető mohapárnák közül.

Aprócska szőrös, pikkelyes, rendkívül változatos színű és formájú, rovarszerű állatok, ugróvillások (Collembola), az erdő takarítói, amelyek némi szerves törmelék reményében indultak útnak a kietlen sivatagnak tűnő fehérségben. Közeledtemre óriási ugrásokkal szökkentek odébb, hogy egy-egy esőcsepp vájta lyukban leljenek menedéket, majd alpinistákat megszégyenítő ügyességgel hágtak újra a jégcsúcsokra, hogy folytassák portyájukat.


E lények különleges módon vészelik át a hideg időt: oly módon hűlnek fagypont alá, hogy a testükben lévő folyadék nem fagy meg. Ezt a túlhűtött állapotot pedig egy egyszerű böjt árán képesek fenntartani. Csupán enyhüléskor táplálkoznak, mert a belükben felhalmozódó táplálékszemcsék mindegyike egy-egy kristálygóc. Ha pedig jóllakottan éri őket a fagy, akkor halálos jégtűk sora indul növekedésnek testükben, amely végzetes számukra. Ha azonban az újabb hidegek beköszönte előtt képesek megválni minden ilyen szemcsétől, akkor bizony akár -20oC-os hőmérsékleten is kóborolhatnak az erdőben. A béltartalom pedig semmilyen más módon nem üríthető ki tökéletesebben, mint egy vedlés által. Az ugróvillások úgy készülnek tehát a kemény télre, hogy levetik régi kültakarójukat, s egyúttal megválnak beleik teljes tartalmától is.

Ám nem csak a takarító brigád van résen az olvadást hozó esőben. Előmerészkedtek a parányi, ollós ragadozók, az álskorpiók is. Mindenütt milliószámra nyüzsögnek az erdei avarban, mégis nagyon ritkán kerülnek szem elé, hiszen nappal legtöbbször fakérgek, sziklák alatt, vagy a levelek között lapulnak, s nem nőnek nagyobbra néhány milliméternél. A hóban azonban szemet szúrnak ezek az ollóikat előre tartva, szüntelenül masírozó állatok is. Rokonaikkal, a skorpiókkal ellentétben utótestük nem keskenyedik el, s annak végén méregtövist sem viselnek. E hiányt ellensúlyozzák azonban ollós tapogatólábaik, amelyek mozgatható ujjainak tövében méregmirigy ül.

Az ugróvillások szeme nem igazán alkalmasak arra, hogy észrevegyen egy ekkora ragadozót, ahogy az álskorpiók sem éles szemüknek köszönhetik sikerüket. Az ugróvillás a testét fedő szőrökkel képes érzékelni, ha valamilyen lény hozzáér, míg csápjait szüntelenül mozgatva, tapogatva térképezi fel az őt körülvevő világot. Az álskorpió szintén az ollóin ülő hosszú érzékszőrökre hagyatkozik. Ha kettejük útjai keresztezik egymást, a találkozó kimenetelét csupán gyorsaságuk dönti el. Ha az ugróvillás testét valami barátságtalan dolog, például egy arra kószáló ízeltlábú érinti meg, rendszerint azonnal kicsapja a teste alá bicskaszerűen behajtott ugróvilláját, majd szédületes pörgések közepette távozik a helyszínről. Ha azonban az álskorpió helyzetfelismerése gyorsabb, ollóit villámgyorsan a prédába döfi, megszorítja azt, s többé már nem ereszti. Megvárja, amíg mérge megbénítja az áldozatot, majd tapogatólábaival szintén ollós csáprágói elég húzza és lassan falatozni kezdi. Az álskorpiók ollói azonban nem csupán fegyverek. Erős szorításukkal gyakran más, nagyobb, röpképes ízeltlábúakra – legyekre, bogarakra – kapaszkodnak fel, hogy új, táplálékban gazdag mikrokörnyezetbe vitessék magukat.

Bármily meglepő, az álskorpiók akár télvíz idején is találhatnak maguknak közlekedési eszközt, hiszen a szárnyas lények közül is akadnak aktív fajok a hóban. Az erdei útról letérve, a patakvölgy felé haladva lépten-nyomon alig 1 centiméteres rovarok reppennek fel az ágakról és sziklákról. Röptük nehézkes, hiszen a csípős hidegben és esőben igen nehezen indulnak a motorok. Sután, lassan, egyenes vonalban haladnak, néha lassan irányt váltanak, majd a fenyegető bakancsomtól kissé távolabb, egy másik hófödte sziklán újra megpihennek.

A repüléshez sok energia kell, el kell érni egy bizonyos üzemi hőfokot, hogy a szárnyak használhatóvá váljanak. Néhány szúnyog mégis a telet választotta aktivitása csúcspontjául, hiszen a zord idő kedvező feltételeket is kínál az életben maradáshoz, rajzáshoz és szaporodáshoz. Sokkal kevesebb ugyanis ilyenkor a vetélytárs és ragadozó. A téli aktivitás elsősorban a hálószövő pókokkal, a költöző rovarfogyasztó madarakkal és denevérekkel szemben jelent védettséget. Ezek az apró, karcsú lények remekül megbújnak az avarban és a mohapárnákon, ám a hóborította felszín komoly kihívást jelent számukra, hiszen minden igyekezetük ellenére is sokkal kevesebb ilyenkor a menedék, s a madarak számára terített asztalt kínál a fehér szőnyeg, amely felszínén elszórva téli szúnyogok (Trichoceridae), gyászoló szúnyogok (Sciaridae) és különböző gombaszúnyogok (Mycetophilidae, Bolitophilidae) pihennek.

A repkedő szúnyogok között azonban egy másik, meghökkentő külsejű, szárnyatlan lényt is megpillantottam a havon. Szüntelenül sétált fel s alá a sziklák között ez a hosszú, megrogyasztott lábú, tömzsi testű barna rovar, amely megjelenésében egészen szúnyogszerűnek tűnt, leszámítva a szárnyak hiányát. A legárulkodóbb szúnyogalkatú jegy hosszú csápjai mellett a két égnek meredő, dobverőszerű billér, amely a kétszárnyúak második szárnypárjának elcsökevényesedésével alakult ki.

A repülő fajoknál ez a szerv egyfajta giroszkópként működik, segítve a repülés közbeni egyensúlyozást, ám ez a faj az evolúció során már réges-rég elvesztette szárnyait. A zömök, nehéz test felemeléséhez ugyanis nagy erő és magas üzemi hőmérséklet kell, s ez utóbbi előállításához akkora energiabefektetés szükséges, amelyet a rovar valószínűleg nemigen engedhetett meg magának. Így a magashegységek állandóan hideg, gyakran hóborította területein élő, illetve az alacsonyabb területeken a téli hónapokban aktív rovar szárnyai a kihasználatlanság miatt az évmilliók alatt lassan eltűntek, s azóta ez a bizarr szúnyog gyalogszerrel járja a végtelen hómezőt. Bármily meglepő, ez az állat a tavasztól őszig mindenütt gyakori, nagy testű, hosszú lábú, lomha és ügyetlen röptű lószúnyogok (Tipulidae) közé tartozik, egy hószúnyog faj (Chionea sp.). A hószúnyogok leginkább szürkület táján indulnak párt keresni, így ugyanis nem keltenek akkora feltűnést a ragadozók körében, még akkor sem, ha nagy tömegben lepik el a hófehér felszínt. A szürkület azonban lehűlést és gyakran fagyot hoz, különösen csillagfényes téli éjszakákon, éppen ezért ezek az ízeltlábúak egy különös utat választottak a túléléshez. Nem hűthetők túl, mint az ugróvillások, ha 0oC alá csökken a hőmérséklet, testükben megindul a jégkristályképződés! A hószúnyogok képesek azonban szabályozni, hogy mely testtájaikon induljanak fejlődésnek ezek a jégtűk, s ezen testtájaik ellenállóvá váltak a fagy okozta roncsolással szemben.

A hóolvadás azonban egy másik szárnyavesztett rovart is a sziklák felszínére csalt. Igaz, ezeknél csupán a nőstények vesztették el szinte teljesen szárnyaikat, a hímeknél megmaradt egy pár ollószerű szárnycsökevény, amelyet repülésre ugyan képtelenek lennének használni, ám kiválóan alkalmasak arra, hogy választott nőstényüket párzás közben a hátukra rögzítsék és „fogva tartsák” vele. Ezek az apró, sötét színű, csillogó olajzöld lények a csőrösrovarok (Mecoptera) közé tartozó hótücskök (Boreidae), amelyek az üde erdőkben nyaranta gyakran látható ragadozó skorpiófátyolkák (Panorpidae) rokonai. Nevük némiképp megtévesztő, hiszen a tücskökhöz vajmi kevés szál fűzi őket, ám névrokonaikhoz hasonlóan ügyesen ugranak, s ahogy a mohos sziklák közé hajoltam, hogy nyomukba szegődjek, sorra pattantak be árnyékom elől az apróbb sziklarepedésekbe. A hótücskök egyébként olyannyira alkalmazkodtak a hideghez, hogy a tavaszi enyhülés beköszöntével az imágók eltűnnek a Pilisből, csupán lárváikkal lehet találkozni a mohapárnákban. A kifejlett példányok -5oC és +5oC között érzik igazán jól magukat, s akár kezünk melegétől is olyan hősokk érheti őket, amitől elpusztulnak.

Ahogy egyre közeledtem a patak medréhez, más, az előbbieknél nagyobb szárnyas és csökevényes szárnyú lények is feltűntek a hófödte sziklákon. Nem csupán feltűntek, hanem sietve masíroztak mindenütt, egyesek szinte kergetőztek. Ezek a korán ébredő álkérészek (Plecoptera) nemrég bújtak elő a jéghideg patakból és már készen állnak a párosodásra. Életük jelentős részét lárvaként töltik a gyors folyású, oxigéndús vizek aljzatán, s erős lábaikkal a sziklákba kapaszkodva kutatnak élelem után. A patak kövei között azonban nem csupán álkérészek, hanem számos kérész és szitakötő lárvái is lapulnak. Az álkérészek lárvái azonban könnyedén elkülöníthetők ezektől, hiszen mindössze két hosszú potrohfüggeléket viselnek. Az akár több évig tartó lárvastádium lezártával előmásznak a patakból, egy szikla vagy fatörzs felszínéhez rögzítik magukat, majd kifejlett rovarként hagyják el régi lárvabőrüket.

Legtöbb fajuk jól fejlett, gazdagon erezett szárnyakkal rendelkezik, amelyeket nyugalomban potrohukra fektetve tartanak. Ez alapján már messziről is könnyűszerrel elkülöníthetők az egyébként hasonló életmódú és megjelenésű kérészektől, amelyek szárnyaikat testük fölé emelve, potrohukra merőlegesen, egymáshoz simítva viselik. Az álkérészek korántsem olyan légi akrobaták, mint a szitakötők. Rövid imágóéletük nagy részét a patak menti növényzeten és sziklákon töltik. Ez hatványozottan igaz arra a korai fajra (Zwicknia bifrons), amely már februárban megjelenik a Pilis legtöbb gyors folyású vize mentén, hiszen a hímek szárnyai szinte teljesen elcsökevényesedtek, így azok röpképtelenné váltak. A nőstények ezzel szemben hosszú szárnyúak, párzás után tehát gyorsan és egyszerűen visszatérhetnek a patakhoz, hogy lerakják petéiket.

Az ízeltlábúak tehát nem tűnnek el a téli hónapokban sem. Igaz, korántsem találkozhatunk olyan szín- és formagazdag kavalkáddal, mint a tavaszi és nyári hónapokban, és a legnagyobbak is peteként, lárvaként, nimfaként, bábként pihennek még a talajban, fatörzsekben, barlangokban, fagyvédett zugokban, vagy épp frissen kikelt imágóként várják a felmelegedést. S ez a rövid lista csak egy apró szelete annak, amivel januári túrák alkalmával odakint találkozhatunk. Számos más lény is remekül érzi magát az olvadó havon.

A hósapka réseiben púposlegyek (Phoridae) szaladgálnak, a fák alatt apró magocskáknak vagy rügypikkelyeknek tűnnek csupán a szerteszét heverő levélbolhák (Psylloidea).

A zúzmara, hó és jég súlya alatt leszakadó faágak kérge alól különböző bogarak, vagy épp nyolclábúak – gyakran jegyespókok (Anyphaena accentuata) és fürgekarolópókok (Philodromus spp.) – kényszerülnek előbújni, hogy aztán új menedéket keressenek maguknak. Melegebb napokon egyes állaspókok (Tetragnatha spp.) még hálót is szőnek az erdei aljnövényzetre, a repülő szúnyogok érkeztére várva.


Az állatvilág szerelmesei, a természetjárók és természetfotósok, akik nem elégszenek meg a téli vendégként megjelenő, vagy épp itthon maradt madarakkal, az erdőkben és szántóföldeken kóborló vadakkal, hanem inkább az apróbb lények felé fordítják figyelmüket, bátran útnak indulhatnak egy téli sétára a hófödte hegyekbe.

Habár jóval kevesebb az ízeltlábú, és talán nem is oly látványos lényekkel hoz össze minket a sors, mint a nyár tarka pillangói, kárpótolhat ezért a tudat, hogy a szélsőséges körülményekhez történő alkalmazkodás mestereit pillanthatjuk meg. Gyakran olyan élőlényeket, amelyeket a téli időszakon kívül csak a messzi északon, vagy a magashegységek szirtjein találunk meg nyáron.
Írta és fényképezte: Ujvári Zsolt