Állatmenhelyek lakói Costa Ricában

Las Pumas Mentőközpont
Cañas kisvárosa előtt, az autópálya mentén található a Las Pumas Mentőközpont (Centro Rescate Las Pumas), amely ideiglenes, illetve esetenként állandó otthont biztosít vadmacskáknak és más állatoknak, akiket árván találtak vagy elkoboztak kínzó tulajdonosuktól, illegális kisállat-kereskedőktől.

Mint sok más mentési központban, a történet itt is egy egyén állatok iránti szenvedélyével kezdődött. Az 1960-as évek elején Lilly Bodmer de Hagnauer, egy Svájból Costa Ricába költözött állatbarát elkezdte befogadni a segítségre szoruló állatokat. Mr. Werner Hagnauer és felesége, Mrs. Lilly Bodmer 1959-ben érkeztek Costa Ricába, ugyanis a férj itt kapott munkát. Az 1960-as években még javában zajlott az erdőirtás Guanacaste tartományban és sok állat veszítette el élőhelyét. Voltak, melyek megsérültek az egyre erősebb autóforgalom miatt, másokat vadászok lőttek le, sokukat pedig helybéliek fogtak el és háziállatként tartottak fogva. Lilly Bodmer de Hagnauer ismert volt a környéken arról, mennyire szívén viseli az állatok sorsát, így egyre több szerencsétlenül járt állatot hoztak el a kertjébe. Néhány éven belül már 160 majom, papagáj, vadmacska és sok más fajtájú állat élt az egyre növekvő központban. 1989-ben formálisan is megalapították a Las Pumas Mentőközpontot, és létrehoztak egy nonprofit alapítványt annak finanszírozására.

Hagnauer asszony 2001-ben elhunyt, de öröksége tovább él. Az általa létrehozott intézményben ugyanis az elkötelezett munkatársai tovább folytatják a munkát. Igyekeznek minél több állatot rehabilitálni, de amelyeket már nem lehet, azokat életük végéig szeretettel gondozzák.

Az alapító négy gyermeke közül kettő itt él – közülük a fiú egy éttermet vezet a központ mellett, egy lány pedig az alapítvány vezetője. Vele, Verena Hagnauerrel sikerült nekem is beszélgetnem és ő mesélte el, hogy a központ kizárólag a látogatók adományaiból és a belépőjegyek eladásából él. Állami támogatást nem kapnak, de szerencsére számos cég biztosít számukra állateledelt, állatgyógyszereket. A járványidőszak miatt nagyon megcsappantak a bevételeik, de szerencsére meg tudták tartani a 11 alkalmazottat, és az állatok sem szenvedtek semmiben kárt. Most is mintegy 160 állat él a központban, köztük hét nagymacska: egy jaguár, három puma, két ocelot és egy jaguarundi (puma közeli rokona).

Az állatok zömét sikerül rehabilitálni.

Forrás: Kisgyörgy Éva

Jaguar Rescue Center
Az ország egy távoli pontján, a Karib-tenger partján látogattam meg egy másik központot. A Jaguar Rescue Center szintén a látogatók adományaiból él, akik szívesen felkeresik a központot az itt élő állatokért – igaz, a névvel ellentétben, pont jaguárt nem találni itt.

Akárcsak az előző menhelyet, ezt is egy Costa Ricára költözött pár alapította: Encar Garcia katalán primatológus és férje, Sandro Alviani olasz herpetológus. Az elején ők se saját elhatározásból fogtak bele az állatok gyűjtögetésébe, hanem a helybéliek hozták ide őket, mondván, ez a szimpatikus fiatal biológus pár biztos tud segíteni a sérült majmokon, elkobozott papagájokon és más problémás állatokon. Ahogy terjedt a híre, hogy szívesen segítenek, újabb és újabb egyedek érkeztek, mígnem kis birtokuk teljes egészében egy menhellyé alakult át. A pár további földterületet vásárolt, és formálisan is megalapította a központot, melyet az első pártfogoltjukról, egy árván maradt jaguárról neveztek el Jaguar Rescue Centernek.

Brunonak, a pumának megölték az anyját, és a kölyköt fogságban, házi kedvencként tartották.

Forrás: Kisgyörgy Éva

Ma a központ közel 5,5 hektárnyi földterülettel rendelkezik Puerto Viejo de Talamanca közelében és évente 500-600 állat is megfordul itt. Jól felszerelt kórházukban 3 orvos dolgozik, és a röntgentől az altatásig mindenre fel vannak készülve.

Az egyik lakó a recepción szeret tanyázni.

Forrás: Kisgyörgy Éva

Az állatokat jellemzően továbbra is helyi lakosok hozzák be, de azért akadnak kacifántos sztorik. Plachát, a kajmánt például egy fiatal nászutas pár találta a hoteljük fürdőszobájában. A nagy ijedelem után értesítették az állatvédőket, akik befogták az állatot, és nagy meglepetésükre nem is tudták többé szabadon engedni, ugyanis az semmilyen élő állatot nem fogyaszt el. Elképzelésük nincs, hogy került a hotelbe és hogyan élt addig, de szinte bizonyos, hogy fogságban élt és valaki etette.

Coco, a krokodil története se mindennapi, ugyanis tulajdonosa turistáknak mutogatta pénzért. Egy ilyen előadás során a krokodil valamit nem jól csinált, és az idomárja nekiállt egy bottal verni. A turistáknak se kellett több, ők meg elverték a gazdát, és azonnal hívták a rendőrséget, akik behozták ide szegény, beteg jószágot. Mivel ő már jól van és nem veszélyeztetett, a központ szeretné szabadon engedni, de a hatóságok egyelőre nem engedik. A jelenlegi jogszabályok szerint ugyanis az emberre veszélyes befogott állatokat nem szabad szabadon engedni, bár erről komoly szakmai vita zajlik.

Míg minden más állat valami sérülés, visszaélés miatt került ide, a kígyók kivételt képeznek, azokat direkt befogták oktatási célokra. A helybéliek ugyanis rettenetesen félnek a kígyóktól, pedig nem mind mérges. Sőt, a mérges kígyók se mindig veszélyesek, csak ha provokáljuk őket. Ahogy a kísérőnk fogalmazott, arra még nem volt példa a történelemben, hogy egy kígyó megegyen egy embert, és ők tudják, kár is ránk fecsérelni a mérgüket. Így ha nem riasztjuk meg őket, nem lépünk rájuk, nem piszkáljuk őket bottal, akkor nincs semmi gond – ha találkozunk egy mérges kígyóval, először nyugodtan fotózzuk le (mert olyan szépek, tette hozzá kacsintva), aztán szép lassan hátráljunk.

Az ország egyik ikonikus állata a tukán.

Forrás: Kisgyörgy Éva

Toucan Rescue Ranch
A körutazásom végén egy harmadik központba is sikerült eljutnom. Ide jóval kevesebb látogató érkezik, mert nem a tengerparton fekszik, így ottjártamkor egyedül voltam. Ennek megvolt az az előnye, hogy egyéni idegenvezetést kaptam és bármeddig kedvemre fotózhattam. És volt is mit, ugyanis sok kis bébilajhár él a központban, akiket épp kihoztak kicsit levegőzni, tornázni. A lajhárok ugyanis rengeteget alszanak és elég lusták, de muszáj megtanulniuk ügyesen mászni a fák ágain, és erre a célra speciális mászókát ácsolták részükre. Elképesztően cukik voltak, ahogy kissé csetlő-botló mozdulatokkal, de sikerült elérniük minden finom zöld leveleket, amiket megrágcsálhattak.

Lajhár

Forrás: Kisgyörgy Éva

A Toucan Rescue Ranch története is egy itt élő külföldi párral kezdődött. Leslie Howle és Jorge Murillo 2004-ben költözött erre a vidékre, miután Leslie mindent feladott amerikai otthonában, hogy Costa Ricán megvalósíthassa az álmát, a tukánok megsegítésére hivatott központ létrehozását. A rengeteg papírmunkában Jorge, a határőr-vámos volt a segítségére, aki beleszeretett az elhivatott lányba és a menhely már kettejük összefogásából született meg. Nagy állatszeretők lévén más fajoknak is segítettek és 2007-ben fogadták be az első lajhárt, Millie-t, melyet számos társa követett.

Nagyon fontos alapelvük nekik is, hogy amint csak lehet, igyekeznek visszavinni az állatokat megszokott környezetükbe, de sajnos vannak olyanok, melyek esetén ez lehetetlen. Jellemzően ilyenek azok a majmok, melyeket fogságban tartottak és már annyira hozzászoktak az emberekhez, hogy a vadonban nem találnák fel magukat. De régi lakó Emma, a vidra is, aki elszakadt kiskorában az anyjától. A gyerekek kővel dobálták, amikor egy jótét lélek megmentette, elhozta ide és hét éve itt él. Feliciát, az ocelotot egy lakásban tartották, szegény rettenetesen kövér volt, amikor idekerült.

A legjobban Tabu, a kodkod története tetszett. A Dél-Amerikai kontinens legkisebb nagymacskája nem hazudtolta meg önmagát, igazi cicaként egy dobozban bujkált, amikor meg akartam pillantani. Mint megtudtam az itt dolgozó önkéntestől, csak egy viszonylag kis ketrecbe tudták tenni, amikor Tabu idekerült. A menhely területén van egy kétszobás vendégház és az épp ott nyaraló turisták annyira megkedvelték Tabut, hogy ők finanszírozták a ma is látható tágas kifutót, hogy kényelmes otthonra leljen.

Írta: Kisgyörgy Éva – travellina.hu