Betekintés a bálnák rejtélyes életébe

2021.04.22.NG

National Geographic Magyarország

A bálnáknak hozzánk hasonlóan kultúrájuk van. De vajon miként lehet fényképezni őket? Egy fotós 3 évet töltött el a világ számos pontján, különböző bálnafajok eltérő hagyományainak és kultúrájának dokumentálásával.

Sok mindent figyelembe kell venni, ha az ember ámbrás ceteket akar fotózni. Az állatok élete legnagyobb részben a sötét mélységben zajlik, s csak kis időre emelkednek a fényt kapó felszíni vízrétegekbe.
Sütnie kell a napnak, ráadásul pont a bálnákra. A tengervíz nem lehet teli lebegő iszapszemcsékkel, mivel ettől a fotó szemcsésnek tűnik majd. Különösen nehéz az állatok közelébe kerülni egy zajos búvárfelszerelésben, így szinte csak a szabad merülés jöhet szóba. Azokban, a lélegzetvételek közti értékes pillanatokban, amikor a bálna és a hullámok összhangba kerülnek, a bálna farka és többi tengeri élőlény felkavarja a vizet, akkor is csak a csuklós busz méretű bálnát kell fényképezni oly módon, hogy a képek beszédesek is legyenek.
„Ha a bálnafotózáshoz szükséges körülményeket halmazábraként rajzoljuk meg, akkor csak egy egészen picike metszeti rész adódik, amely remek felvételek lehetőségét jelzik” – magyarázta a National Geographic fotósa, Brian Skerry.

Amikor Skerry nekilátott a bálnakultúra dokumentációjának elkészítéséhez, nem voltak illúziói, tudta, hogy kemény munka vár rá, és azt hitte, mindenre felkészült – legalábbis egy korai, dominikai utazását megelőzően. Dominika partjai közelében napi rendszerességgel jelentek meg az ámbrás cetek – mint kiderült, egészen Skerry érkezéséig.
„Az első három héten egyetlen bálnát se láttam” – idézi fel Skerry az első időket. A 18. napra már gyomoridege volt, alig aludt valamit, megfordult a fejében, hogy lehetetlenre vállalkozott, hisz bálnák nélkül nem születhetnek nagyszerű bálnafotók. Skerry azonban kitartott.

Bálnák a kultúra szemszögéből

Most, három évnyi púpos bálna, beluga, kardszárnyú delfin és ámbrás cet fotózás után az eredmények rámutatnak arra, hogy, az emberhez hasonlóan, a bálnák fajon belüli csoportjai is különböző kultúrákban különülnek el egymástól.

Eltérések lehetnek az utódnevelési szokásokban, abban, hogy milyen zsákmányállatokat fogyasztanak el, amiket például a szomszédjuk nem eszik meg, vagy éppenséggel a kommunikációra használt bálnaének dialektusai, esetleg az egyes cimborák közti játék formája tér el a többiekétől.

Skerry a kezdetektől fogva igen érdekesnek találta ezt a témát, azonban ennél is több járt a fejében. Szerette volna oly módon bemutatni a cetfélék magánéletét, hogy képei az embereket az óceánok védelméért folytatott harcra ösztönözzék.

Ha egyszer ebben a formában megláttuk az állatokat, azt nem lehet meg nem történtté tenni. „Arra gondoltam, ha az embereknek meg tudom mutatni a bálnákat a kultúra szemszögéből, akkor egy olyan természetvédelmi történet rajzolódhat ki, amelyben voltaképp nincs is természetvédelem.” Skerry közel két tucat országban járt, a Csendes-óceán déli felétől egészen az északi félteke északi részéig. Egy norvég sarkvidéki hajóút során egy kardszárnyú delfinanyát látott, amely a halott borját tologatta maga előtt valamiféle kijózanító temetési szertartás gyanánt. A Cook-szigetek közelében egy egészen apró oxigénpalackkal 36 méteres mélységbe merült, hogy egy ott éneklő hím púpos bálnát örökítsen meg. Felgyorsult pulzussal, annak tudatában, hogy nem nagyon szabad hibáznia, 3 méterre megközelítette az állatot majd elkezdett emelkedni, ám rájött, hogy érdemes inkább picit még mélyebbre menni. A döntésének köszönhetően pompás felvétel született a fejjel lefelé álló bálnáról, annak függőlegesen tartott farokuszonyával együtt.

A kanadai sarkvidéken, ahová belugákat fotózni ment, a rossz időjárás hosszas várakozásra kényszerítette, s helyi vezetőjével, Nansen Weberrel egy furnérlemezből összeállított kunyhóban töltötték az időt. Egyik nap, a folyamatosan világos sarkvidéki nyári éjszakában, hajnali egykor belefutottak egy táplálkozó jegesmedvébe. „Jellemző Brian tapasztalatára, hogy ilyen helyzetben is nyugodt maradt. Csak annyit kérdezett: Nézd, Nansen, ott egy medve, hogyan kell erre a helyzetre reagálnunk?”

Felkészülés a feladatra

Skerry nyugalma a tapasztalatának köszönhető, és annak, hogy mindig alaposan felkészül. New Englandben lévő otthonában még egy búvároktatót is felfogadott, aki a szabad merülésre felkészítette, s egyenesen a Walden-tó közepén gyakorolta a légzéstechnikát s ott meditált, ahol Henry David Thoreau (az első amerikai környezetvédő) remeteéveit töltötte. A történeteihez Skerry elolvassa a tudományos szakirodalmat és megismerkedik magukkal a szakértőkkel is, bálnakutatókkal, mint pl. Nan Hauser a Cook-szigetekről, vagy a magyar származású Shane Gero, aki 2005 óta figyeli az ámbrás cetek családjait Dominika közelében. Gero és Skerry olyan sok időt töltöttek együtt, hogy Gero még a fotós különös nyelvhasználatát is megtanulta értelmezni. „Nagyon magasra teszi magának a mércét, és sosem fogja beismerni, hogy el is érte”- magyarázta Gero. Skerry csak annyit mond: „Talán lett pár jó képkockám”, közben pedig elképesztően boldog. „Ahhoz valamiféle csodának kellene történnie, hogy úgy jöjjön ki a vízből: Ezt megcsíptem, mehetünk haza!” – tette hozzá Gero nevetve.

Persze a munka a legtöbbször nem egy fáklyásmenet. Rossz az idő, nincsenek ott az állatok, vacak az átlátszóság, csónakot kell találni, országról országra 20 ládányi felszerelést kell egy határátlépésnél átvinni a vámon, és a siker néha mégis kicsúszik a kezei közül.

Skerry mégis rendkívül szerencsésnek érzi magát. Ő ugyanis ezt a munkát imádja: „Az egyik dolog, amit e projekt három éve alatt megtanultam az az volt, hogy életem végéig is képes lennék folytatni ezt a bálnás dolgot, és még mindig nem érteném őket egészen.”

Egy korábbi esetben tél közepén, a -1,6 Celsius-fokos sarkvidéki tengerben merült a speciális, 1 centi vastag búvárruhában. Észre sem vette a munka 3 órája alatt, amíg az állatok sorra a kamerája elé úsztak, hogy milyen szörnyű a helyzete fizikailag. Csak akkor döbbent rá, mennyire fázik, amikor elmentek az állatok. „Az vezérel, ami előtted van – mondja – ez azt is jelenti, hogy a legtöbb korlátunk pusztán mentális.”

Végül Skerry kitartása kifizetődött: Dominikában sikerült megörökítenie, amint felnőtt ámbrás cetek bébiszitterként vigyáztak a borjakra, míg azok anyja alámerül tintahalra vadászni, és megtanulta felismerni az egyes bálnaegyedeket is azok farokuszonyáról. A kezdeti sikertelenség után végül elkészítette azt a fotót, amely a tudósokat is elvarázsolta: egy ámbrás cet mamát, amint a borját szoptatja. Van egy mondásuk a bálnakutatóknak: „Eljön majd a nap, amikor már mindent, amit csak lehet, tudni fogunk a bálnákról, kivéve azt, hogy az ámbrás cet miként szoptatja a kicsinyét.” Skerry azt mondta: „Olyan volt, mint egy isteni beavatkozás – és valóban csoda történt, ám a bálnák feltételei szerint.”

43 évnyi búvárkodás után, és azt követően, hogy 23 éve a National Geographicnek fotózik, Skerry abban bízik, a munkája segít az embereknek ráébredni: az óceánokban minden összefügg mindennel.

„Remélem, hogy a kultúra, a család, az egyén lencséjén keresztül figyelve lassanként megértjük, nem vagyunk egyedül ezen a bolygón, nem állunk a természet felett vagy távol attól – mondja Skerry. – Ha csak picit is bele tudjuk magunkat képzelni ezeknek az állatok helyébe, akkor esélyesebb, hogy kétszer is meggondoljuk, miként bánjunk ezzel a hellyel. Sokkal több dolog történik odakinn, mint amit el tudunk képzelni.”

A National Gepgraphic magazin 2021. májusi számában megismerkedhetnek a cikkben említett Shane Gero kutatásával és bálnák kultúrájával.

#víz alatti fotózás