Madagaszkár környéke lehet a bojtosúszós halak fő élőhelye

A halfaj kutatásának története nem mentes a diplomáciai bonyodalmakkal tűzdelt késő-gyarmati kalandoktól sem, ez főként az 1938-as felfedezést követő évtizedekre volt jellemző. Ennek is köszönhető, hogy a világon a legnagyobb bojtosúszós maradványhal gyűjteménye a Francia Nemzeti Természettudományi Múzeumnak van, ám az azóta eltelt idő során más múzeumok is hozzájuthattak egyedekhez, illetve a kutatók közti együttműködés révén is hozzáférhetőbbé váltak a korábban kifogott példányok. Ennek köszönhetően a nagy közérdeklődésre számot tartó halat ma már gyakorlatilag bárki tanulmányozhatja is.
Madagaszkár esete különleges: a szigeten számos ősi bojtosúszós maradványhal kövület is előkerült, és ma is él a vizeiben az állat. Madagaszkári halászok az 1980-as évektől, amikor a cápauszony iránt megnőtt a kínai piaci kereslet, egyre nagyobb mélységekből kezdték kifogni a zsákmányaikat, azonban ez azzal is együtt járt, hogy a bojtosúszós maradványhalak eddig ismeretlen populációjára bukkantak rá a véletlenül kifogott példányok révén. Egy nemrégiben a South African Journal of Science hasábjain megjelent tanulmány szerzői szerint Madagaszkár közelében lehet a bojtosúszós maradványhalak fő élőhelye, s innen eredhetnek a ma másutt, így pl. az eddig eredetinek tartott, Comore-szigetek környékén élő populációi.

A bojtosúszós maradványhalak könnyen válnak a mélybe engedett speciális fenékhálók foglyává, a modern technológiával ugyanis könnyen elérhetőek azok a mélységek, ahol élnek, és mivel nem látják a hálót, ezért beleakadhatnak, és mellékzsákmányként, járulékos fogásként kerülnek így fel a felszínre. Az így kifogott 34 bojtosúszós maradványhal vizsgálatát végezte el a madagaszkári – dél-afrikai kutatócsoport, felmérve a fogás pontos idejét, azok helyszínét, mélységét is, és az hamar kiderült, hogy egy közel 1000 kilométeres nyugati partszakasz az, ahonnan a halak előkerültek.

Madagaszkár partvidékén, a kontinentális lejtőn számos olyan tenger alatti kanyon van, amelyek a jégkorszak alacsony tengerszintje idején is ideális élőhelyet nyújtottak a bojtosúszós maradványhalak számára. Maga Madagaszkár – akkor még Indiával együtt – kb. 160 millió éve kezdett leválni a Gondwanaról, majd 88 millió éve Indiától is elkülönült, és mintegy 40 millió éve a jelenlegi helyén van. Ezzel szemben a Comore-szigetek legősibb tagja is csupán 10-15 millió éves, a legifjabb pedig csupán 100 ezer éves, így jóval rövidebb ideje állhat fenn e régióban a halak számára alkalmas élőhely. A kutatók szerint a régebbi és ideálisabb madagaszkári élőhelye lehetett az eredeti, ahonnan azután a más indiai-óceáni élőhelyeket meghódíthatta.

Azt részletesebb, és genetikai alapú vizsgálatokkal pontosabban is meg lehetne határozni, hogy pontosan milyen rokonságban áll az igen jelentősre becsült madagaszkári populáció a Comore-szigeteki populációval, és ebből az is kiderülhetne, hogy van-e jelenleg kapcsolat a halfaj két népessége között. Mivel számos olyan kifogott halról is tudni lehet, amelyek nem kerültek múzeumok közelébe, és az is szinte bizonyos, hogy néhány halász szándékosan keresi a bojtosúszójúakat, mivel jó áron el lehet adni a tetemeket külföldieknek, ezért valószínűleg jóval több él Madagaszkár nyugati partvidéke közelében, mint a hivatalos fogási adatok jelzik. A véletlen és a szándékos fogásnak azonban súlyos hatásai lehetnek az eleve igen lassan növekvő, lassan szaporodó hal esetében, így a faj védelme is indokolná a mélyebbre ható vizsgálatokat.