Élet a Yucatán-félszigeten – kalandozás a helyi állat- és növényvilágban II. rész
A Bacalari-tónál jártunk az előző rész végén, evezzünk most más vizekre; Rio Lagartosra, a félsziget északi részére.
A lagúna egy természetvédelmi területhez tartozik, ami egyrészt egy mangrove ökorégió része, másrészt 2004 óta az UNESCO rezervátumként tartja számon és nemzetközileg kiemelt madár-megfigyelőhely (Important Bird Area − IBA). A félszigeten egyébként 14 endemikus madárfaj él, köztük a különleges pávaszemes pulyka (Meleagris ocellata), amely farktollának vége csodás arany és kék színben pompázik. Ahhoz, hogy megláthassunk néhány fajt, nem is nagyon kell keresnünk.
A dupla tarajos kormoránt (Phalacrocorax auritus), a barna pelikánt (Pelecanus occidentalis), a fregattmadarat (Fregata magnificens) nem lehet nem észrevenni. (Az utóbbit sok utazó hajlamos összekeverni a sirályokkal.) A halászok szívesen odavetnek nekik egy-két apróbb, „hasznavehetetlen” halat, ezért sokszor követik a halászhajókat könnyen szerezhető zsákmány reményében. A jobb fogásokat a halászok a piacra viszik; az aligátorhalat (Atractosteus spatula) vagy a kerekfejű pörölycápát (Sphyrna tiburo).
A flamingók (Phoenicopterus ruber) a távolból is szépséges látványt nyújtanak, ahogy vékony lábukon állva (egylábon) pihennek, fejüket és hosszú nyakukat a testükhöz szorítják. Az Anhingára (Anhinga anhinga) már kicsit jobban kell figyelni, de laikus is észreveheti. Barnás feje és nyaka olyannyira pihés, mintha nem is toll, hanem szőr borítaná. Hosszú, egyenes farktolla jellegzetes, fekete alapszínű testén feltűnő a szárny tövén a fehér folt.
Ennek a régiónak legősibb vízi „lakója” az atlanti tőrfarkú rák (Limulus polyphemus), legrégebbi maradványaik 20 millió évesek, de egyes szakértők szerint ennél régebben jelen lehetnek a bolygón, csupán bizonyíték nincs rá. Nevében hiába szerepel a rák, nem sok köze van hozzá, hacsak nem a páncélja okán, ami egyébként lópatkóra hasonlít. Színük szürkésbarna, a nőstények nagyobbak; a feji, hasi és tőrfarki résszel együtt nagyjából fél méteresek. Végtagjaikat képesek visszanöveszteni. Összetett szemeik a fejük két oldalán találhatók, de pontszemeik is vannak. Hat pár nyúlványukból egyesek a táplálkozást, mások a járást, szaporodást szolgálják és valamelyik a kopoltyú szerepét tölti be. Elpusztult halakat, puhatestűeket eszik, mivel − a többi ízeltlábútól eltérően − nincs állkapcsa. Petével szaporodik speciális homokfészekben és pár évtizedes élete során többször is levedli páncélját.
Hagyjuk el a „vizes” tájakat és induljunk az érintetlen, buja trópusi dzsungelek, esőerdők felé. Ezek az óriási, szinte összefüggő lomboronák csodákat rejtenek. A kutatók drónjaikkal még napjainkban is találnak növényzettel benőtt piramisokat, régi maja utakat. Igaz, hogy az utolsó nagy hurrikán, a Wilma 2005-ben söpört végig ezen a tájon, de nyomait még mindig őrzi a vadon. Hatalmas fákat csavart ki gyökerestől, sőt fölötte, a felszínen lévő gigantikus szikladarabokat is kifordította a gyökérzettel együtt. Számos ilyen szerencsétlenül járt fa pihen sokfelé szelíden fekve.
Ha kissé felfelé tekintünk, számtalan lepkét láthatunk. Ezek európai szemmel nézve többnyire közepes méretűek. Az Euptoieta claudia hiába repül viszonylag alacsonyan, de nagyon gyors és könnyű elijeszteni, innen ered a neve is. Aranybarna pöttyözött szárnyai amilyen egyszerűek, olyan nemesek. Az Adelpha pillangók nemzetségét (Adelpha sp.) gyakran „nővérek” néven emlegetik, mivel szárnyaikon a fehér csík az apácák viseletére emlékeztet. Alapszínük barna, némi narancsos mintával. A fehérlepke fajok (Gonepteryx sp.) nem idegenek Európában sem, ahol leginkább a citromlepkét (Gonopteryx rhamni) ismerik. Sárgásfehér szárnyai mindegyikét egy-egy piros kis pötty díszíti.
Ha magasabbra nézünk, gyakran láthatunk a fák törzsén pihenő vagy háborítatlan sziklaszirteken sütkérező tüskésfarkú leguánokat (Ctenosaura similis), amely hím és nőstény példánya némiképp eltér külső megjelenésében. Utóbbi jóval szerényebb „ruhát” visel.
Ha fejünket még feljebb emeljük, a fák felső lombkoronájában nem ritkán láthatunk mexikói bőgőmajom családot (Alouatta pigra). Középtermetűek, fekete szőrűek (a fiatalabbak világosabbak) és szenvtelenül élik hétköznapjaikat az emberek előtt.
A lombkoronák gyakori lakója még a fakó erdeityúk (Ortalis vetula), elterjedési területe viszonylag nagy (a trópusi, szubtrópusi esőerdőket és mangroveerdőket kedveli). Sokszor találkozhatunk egy-egy példányával, főként, hogy igen nagy zajt tudnak csapni. Testalkatuk karcsú, barnás színűek, nyakuk hosszú, kecses és torkukon mutatós piros foltot viselnek.
Hasonlóan – ha még nem jobban – elterjedt a mexikói csónakfarkú madár (Quiscalus mexicanus). Európai hasonlattal ez lehetne akár a „yucatáni galamb”, ugyanis szinte mindenhol találkozhatunk velük, még a nagyvárosokban is. Szemtelenül kutatnak élelem után a civilizációban. Tolluk kékesfekete, farktolluk vége „csapott”, a tojó ennél a fajnál is fakóbb és kisebb.
A gazdag élővilágot bizonyító érdekesség, hogy Mexikó a 2018 előtt kiadott papírpénzek mellett − amelyek hagyományosan híres embereket és épületeket, helyszíneket ábrázolnak − megjelentetett egy új sorozatot is, amelyen már állatok szerepelnek, úgymint a jaguár (Panthera onca), a szürke bálna (Eschrichtius robustus), a szirti sas (Aquila chrysaetos) vagy a pompás királylepke (Danaus plexippus).
Írta: Stanczik Edina (www.viewriter.hu)
Szakmailag lektorálta: Demeter Attila (https://turazoo.hu/) és Rákosi Linda