Kékcsókára várva

Keve András (1909-1984) neves ornitológus többek között a Bakony-vidék és a Balaton-felvidék kutatója, több tanulmányában még költőfajként emlegeti, az 1950-es esztendőkben, a szalakótát. Ha a tüskevári fás legelőn járok, mindig eszembe jut, hogy ha tehetnék egyszer  egy időutazást, akkor 1930-at választanám. Lelki szemeim előtt ott lebeg a csodálatos legelő, nagy odvas fáival, legelő állataival, a fák ágain pedig szalakóták lesik rovarzsákmányaikat.

Ma viszont, ha ezzel a madárral szeretnék találkozni, sokat kell utaznom, hiszen a Dunántúlról már eltűnt, mint fészkelő madárfaj. A Kiskunság és Nagykunság fehér és szürke nyárfákkal tagolt homoki legelőin található még, ahol a tanyavilág az úr. A kis tanyákat pedig jobb esetben szorgos kezek gondozzák, körben legelő állatokkal. A szalakóták szénaboglyák tetejéről vagy a dűlők mentén sorakozó villanypóznákról kapják el eleségüket, a rovarokat. Ritkábban a zárt homoki erdők, sziki tölgyesek, ártéri tölgy-kőris-szil vagy puhafa ligeterdők szegélyén is megtelepszik e madár, ha a közvetlen közelben természetszerű rétek fekszenek.

A faj védelme érdekében az Alföldön is sok-sok úgynevezett „D” típusú költőodúkat helyeztek ki számra, ugyanis ott is kevés az odvas fa. Szerencsére igen jó eredményekkel büszkélkedhetünk a megtelepedés tekintetében. A szalakóta vonuló madár, a telet Kelet-Afrikában tölti. Hazánkba április legvégén érkezik meg, és augusztus legvégén hagyja el költőterületét. Évente egyszer költ. Bízom abban, hogy egyszer, mint költőfaj megjelenik újra a hegylábi fás legelőkön.
Vörös könyves aktuálisan veszélyeztetett madárfaj, idehaza fokozottan védett, természetvédelmi értéke félmillió forint.