Magyar kutatónő mindennapjai a kongói dzsungelben

Gyermekkorától kezdve arra vágyott, hogy az emberszabású majmok viselkedését kutassa Afrikában. Cikkünk első részéből kiderült, hogyan került önkéntesként, 25 évesen a Kongói Demokratikus Köztársaságba, milyen tapasztalatokat szerzett a dzsungelben, hogyan diplomázott Japánban. Most arról mesél, mi a feladata egy rezervátum igazgatójának, hogyan zajlik a vadőrök toborzása vagy épp mi történt, amikor belecsapott egy villám az esőerdő közepén.

Aki kicsit is jártas az afrikai természetvédelemben, annak Claudine André belga természetvédő neve ismerősen cseng, hisz ő hozta létre 1994-ben a Lola ya bonobo-t, vagyis a Bonobók paradicsoma elnevezésű menhelyet Kongó fővárosa, Kinshasa közelében. Te hogyan kerültél e projektbe?
2013-ban kerültem velük kapcsolatba. Claudine egész élete különleges. Állatorvos apjával érkezett az országba. Így már gyermekkorától kezdve Kongóban élt, kezdetben ritka művészeti tárgyak kereskedelmével foglalkozott, ám amikor az 1990-es években kitört a polgárháború, és a forrongás a fővárost, Kinshasát is elérte, önkéntesnek állt az itteni állatkertbe, ahol az állatokat elhanyagolták, sokuk éhezett, később nem egy el is pusztult. Ráadásul a háború alatt kialakult élelmiszerhiány miatt egyre több helyi lakos az esőerdőben kereste az élelmet, a bozóthús-kereskedelem fellendült, ami pedig oda vezetett, hogy elárvult bonobókölykök jelentek meg a főváros utcáin, akiket háziállatként árultak.

Claudine ekkor döntötte el, hogy létrehozza a Bonobók paradicsomát. Amikor a doktori disszertációmon dolgoztam Japánban, a Kyoto Egyetemen, hallottam egy pályázatról, amelyet természetvédelmi célú kis projektek támogatására írtak ki 2013-ban. Ekkor már ismertem a Lola ya Bonobo Rehabilitációs Központot, igaz korábban, 2010-ben csupán egy napot töltöttem ott, viszont azt végig filmeztem, interjúkat készítettem. Ebből az anyagból aztán összevágtam egy ötperces kisfilmet, amit eljuttattam a központnak, így amikor megkérdeztem tőlük, hogy mit szólnának hozzá, ha jelentkeznék erre a pályázatra, és egy hónapot náluk töltenék filmezéssel, örültek nekem. Megnyertem a pályázatot, és 2014-ben újra a Lola ya Bonobo-ba érkeztem, hogy elkészítsek egy olyan kisfilmet, amelyet a kongói gyerekek oktatási programjában lehetett felhasználni.

A projekt lejárta után is tartottuk a kapcsolatot a menhellyel, többször említették, hogy nagyon örülnének, ha nekik dolgoznék. Így lettem 2017-ben az Amis des Bonobos du Congo (ABC) Kongói Bonobók Barátai nonprofit szervezet tudományos tanácsadója, júniustól pedig az általuk létrehozott rezervátum igazgatója is.

A Kongói Bonobók Barátainak jelenleg két projektje fut. Az első, az eredeti Lola ya Bonobo Rehabilitációs Központ működtetése, a másik pedig az Ekolo ya Bonobo Közösségi Rezervátum, melyet a helyiekkel közösen menedzseltek. Egy új rezervátumban rengeteg a tennivaló, mi a feladatod igazgatóként?
Bár a rezervátum hivatalosan, államilag elismerve csupán 2019 áprilisában jött létre Equateur tartomány Basankusu territóriumában, ez a terület már 2009-ben a helyi közösség által védettnek számított. Az itt élők és az ABC között ugyanis létrejött egy szerződés, melynek értelmében bizonyos támogatásokért cserébe a helyiek nem vadászhatnak ebben az erdőben. Mindez azért történt, mert Claudine ezt a helyet szemelte ki a rehabilitált bonobók visszavadítására, ugyanis korábban éltek már itt bonobók, de levadászták őket. Legalábbis ezt gondolta mindenki, beleértve a helyi közösségeket is. Aztán hatalmas meglepetésre, amikor a visszavadított bonobók miatt védetté vált a terület, felbukkantak vadon élő fajtársaik is északon. Az ABC nem kapott volna engedélyt a visszavadításra, ha bárki is tudott volna ezeknek az itt élő bonobóknak a létezéséről, de azt gondolom, hogy védett terület nélkül nem sok esélyük lett volna a túlélésre. 2009-ben kilenc, majd 2011-ben meg hét rehabilitált bonobót vadítottak vissza Ekolo ya Bonobo-ban. Akkor még csak 70 négyzetkilométer volt a védett terület mérete, de 2019 óta mar 475 kilométerre nőtt.

A Kahuzi-Biega Nemzeti Park egyik névadó, alvó vulkánja: a Biega-hegy. Del-Kivu tartományban.

Forrás: Robert Carrubba

Igazgatóként alapvetően az a feladatom, hogy koordináljam a tevékenységeket, és kollégáimmal együtt védjük a területet az illegális tevékenységektől, monitorozzuk a biodiverzitást, és ezáltal felmérjük munkánk hatékonyságát, lássuk, hogy mit kell változtatnunk, és hogy egyre jobb képet kapjunk a természeti értékekről.

Emellett munkánk része, hogy segítsük és jó viszonyt ápoljunk a helyi közösségekkel, illetve bevonjuk őket a menedzselésbe. Végtére is közösségi rezervátumról van szó, de ehhez előbb fel kell készíteni az itt élőket, hogy valóban meg tudják őrizni az erdőt és a vadvilágot.

Ekolo ya Bonobo egyébként nagyon nehezen megközelíthető erdő; időszakosan elárasztott trópusi esőerdőről van szó, nagyjából 90 százaléka majdnem állandóan víz alatt van. Ennek ellenére folyamatosan veszélyeztetett, főleg halászok és orvvadászok garázdálkodnak a terepen. Szerencsére fát nem nagyon vágnak ki, de elvétve azért előfordul az is. Sok állatfaj található benne, a bonobókon kívül pl. angolai kolobusz, tompaorrú krokodil, tobzoskák, vagy az afrikai szürkepapagáj.

A terület védelméhez saját vadőreitek lesznek, akik egy nagyon komoly ökológiai és katonai felkészítésen vesznek majd részt. Milyen kritériumoknak kell megfelelnie a jelentkezőknek?
A vadőrjelöltek a helyi közösség tagjai közül kerülnek ki, most zajlik a toborzás, amihez összeállítottunk egy listát a kritériumokról, ahogy az álláshirdetésekben szokás. Az a legfontosabb, hogy a jelöltek szeressenek az erdőben lenni, és ismerjék azt. Ideális esetben vadászokat szeretnénk felvenni, akik mostantól a természetvédelemben hasznosítják felhalmozott tudásukat. A másik fontos kritérium a fizikai fittség, hisz napokig 5-15 kilométert, (területtől és feladattól függően) kell megtenni a részlegesen elárasztott esőerdőben, ami nem könnyű. A képzés alatt pedig arra is figyelünk majd, hogy mentálisan stabil és megbízható embereket vegyünk fel vadőröknek, hiszen ezzel olyan pozícióba kerülnek, amelyben könnyen visszaélhetnek hatalmukkal.

Dr. Garai Cintia az Ekolo ya Bonobo Közösségi Rezervátumban kameracsapdát helyez ki a vadőrökkel.

Forrás: ABC – Ekolo ya Bonobo

Mi a legnagyobb kihívás, ha a helyi közösségek vadvédelembe való bevonását nézzük?
Ez egy rendkívül összetett feladat. Fontos, hogy az emberek értsék a természet fontosságát, és ne csak az anyagiakban kifejezhető értékre gondoljanak. Rádióműsorokkal és iskolában vagy csoportokban zajló foglalkozásokkal próbáljuk formálni az emberek látásmódját. Persze nem elég a látásmód formálása, és a törvények, szabályok végrehajtása, ha a helyiek közben éheznek és nincs lehetőségük a fejlődésre, ezért ezen is dolgoznunk kell.
Trükkös a munka politikai része, amikor a miniszterekkel, kormányfővel, különféle hatóságokkal kell értekezni – ez sok időt és fejtörést igényel. Sokat dolgozom azon, hogy egy jobban együttműködő csapat legyünk, hogy mindenki értsen egy kicsit a másik munkájához is, és hogy mindenki átérezze, hogy miért fontos az, amit csinálunk.

Rengeteg tervem van, pl. hogy a vadőreink részt vegyenek az iskolai foglalkozásokon, vagy hogy rádióban is előadjanak. Ez nem igazán elterjedt errefelé. Még nagyon az elején vagyunk a projektnek, és sokszor frusztráló a tempó, sokkal gyorsabban szeretnék haladni, de nem lehet. Időnként lehetetlennek tűnik az egész vállalkozás, különböző hiányosságok, a korrupció elterjedtsége, vagy a biztonsági helyzet miatt, ami az ország bizonyos részeiben igazán elkeserítő, de alapvetően lelkes vagyok.

Jövőre lesz 15 éve, hogy a dzsungelt járod, gondolom, megszámlálhatatlan történeted van, mesélsz egy emlékezetes esetet?
Talán az egyik legemlékezetesebb élményem egy enyhe villámcsapás volt. Életem első kongói útján, az esőerdőben töltött második napon, 2007 szeptemberében történt. Ez volt az első trópusi viharom, hatan vacsoráztunk a tábor közepén Lui Kotalban, pálmalevelekből készült tető alatt, ami négy cölöpön állt. Tehát oldalt nyitott volt teljesen. Szakadt az eső, és dörgött az ég. Én már befejeztem az evést, csak üldögéltem két kollégám között, velünk szemben hárman ültek, ők még ettek. Aztán egy óriási fényre emlékszem, de a dörgést nem hallottam, legalábbis nem emlékeztem rá.

Lemerevedtem, nem értettem mi történik, valami görcsszerű érzés kúszott fel a gerincemen, ami fokozatosan abbamaradt. Próbáltam eltakarni az arcomat, de képtelen voltam megmozdítani, odatenni a kezemet. Első pillanatban arra gondoltam, lehet, hogy epilepszia – bár nem tudok róla hogy epilepsziás lennék –, aztán pedig arra, hogy itt a vége, és nem akarom hogy ezek az idegen emberek, akiket csak tegnap ismertem meg, lássák utolsó pillanataimat.
Aztán kezdett alábbhagyni a görcsszerű érzés, és közben égett szagot éreztem. Rádöbbentem, hogy a bőrömet érzem, és megértettem, hogy megcsapott egy villám.
Azonnal gyermekkori meseemlékek, Tom és Jerry jutottak eszembe, hogy nekik leég a szőrük, amikor áramütés éri őket, ezért automatikusan fel akartam emelni a kezemet. Nagyon lassan sikerült csak a jobb kezemet a hajamhoz érinteni, és kicsit belemarkolni. Porzott.
Később a többiek mesélték, hogy beszéltem, de valószínűleg magyarul, mert semmit nem értettek belőle. Erre azonban én abszolút nem emlékeztem.

Elképesztően elszánt és sikeres életút a tiéd, bár gondolom, nem egy áldozatot kellett meghozni gyermekkori álmaid elérése érdekében. Mi a legnehezebb a munkádban, a dzsungelben kialakított életedben?
Sokféle nehézség van benne. Magánélet szempontjából a privát szféra hiánya sokszor nagyon zavar. Amikor erdőben vagyok és egy táborban élek több emberrel, akkor mindenki figyel mindenkire. Ez fontos persze, hiszen egymásra vagyunk utalva, de mint sokszor egyetlen külföldi, és időnként egyetlen nő, rám több figyelem jut. Egy táborban mindenről mindenki tud, nincsenek titkok. Hosszútávon ez elég fullasztó tud lenni.
Annak, hogy külföldi vagyok, fehér és nő, vannak előnyei és hátrányai. Nemcsak a kollégáimmal való munka során, de a helyi közösségekkel való együttműködésnél is. Viszont mivel a projektet képviselem, partnerként tekintenek rám. Értékelik, hogy ott vagyok és próbálok tenni valamit velük együtt.
Életcél szempontjából pedig az a legnehezebb, hogy időnként reménytelennek tűnnek a természetvédelemmel kapcsolatos dolgok. A szegénység, a kapzsiság, a tudatlanság, vagy a nemtörődömség miatt néha minden erőfeszítés jelentéktelennek tűnik.
De ha az ember nagyon akar, mindig bele tud kapaszkodni valami kis támpontba, hogy mégse adja fel a küzdelmet.

Szeretném Kongóban folytatni a munkálkodást: természetvédelem, filmezés, tudomány, ezek összeolvasztása. Ezért is alapítottuk meg két jó barátommal a Wildlife Messengers (WM) nevű nonprofit szervezetet, melynek célja tudományos alapokra épülő természetvédelmi célú filmek készítése specifikus célközönségeknek, mint például helyi közösségek, vagy döntéshozók.

Persze időnként elfog az utazási vágy is, hogy megint szeretnék új tájakat és új embereket megismerni, de úgy érzem, hogyha állandóan más földrészeket próbálok felfedezni, akkor kevésbé leszek hatékony. Minél többet vagyok a Kongói Demokratikus Köztársaságban, minél inkább megértem a történetét, a kultúráit, minél több helyszínt, embert ismerek benne, minél hosszabb és erősebb barátságok alakulnak ki az évek során, annál inkább képes leszek hozzájárulni az erdők és élőviláguk védelméhez.