Duna-ágak útvesztője: a Szigetköz

Errefelé se szeri, se száma a Duna (holt)ágainak. Ahogyan a helyi természeti és kulturális értékeknek.

Egy-egy kirándulás erejéig látogattam el Győr-Moson-Sopron megye észak-nyugati szegletébe, azaz a Kisalföldre, még pontosabban pedig a Duna és a Mosoni-Duna határolta kistájra. Noha jómagam – ahogyan mások is – földrajzórán megtanultam: a két Duna-ág ölelésében fekszik Magyarország legnagyobb szigete. Ám nem csak méreteivel, vadregényes varázsával is elkápráztatott e vidék.

Ahhoz képest, hogy területe mindösszesen 375 km2, (hossza 52,5 km, szélessége 6-8 km, tengerszint feletti magassága 110-125 m) elképesztően változatos természeti és kulturális kincsekkel bír a Szigetköz. Felfedezésemet a geológiai háttér feltérképezésével kezdtem. Ebben nagy segítségemre volt Taschner Tamás okleveles turizmusszervező és földrajztanár, valamint Taschner-Schmidt Erika okleveles közgazdász: A Szigetköz turisztikai és környezeti nevelési értékleltára című tanulmány, melyből megtudtam, hogy a hely „kialakulása 2,5-3 millió évvel ezelőttre tehető, amikor a Pannon-tenger egykori medencéjébe ömlött az Ős-Duna. A víz a hordalékokból szigeteket, zátonyokat épített. Az Alpokból érkező víz folyása a síkságra érve lelassult, hordalékát lerakta, így töltődött fel a 8 korábbi medence. A víz munkájának köszönhetően szerteágazó mederrendszer alakult ki. A terület a XIX. századi folyószabályozás során nyerte el mai formáját.”
Majd a szerzőpáros hozzáteszi: a mélyebb pannon rétegekben magas hőmérsékletű termálvíz található. Mint látjuk, a víz folyamatosan jelen volt és dominál(t) a területen, így befolyásolva a helyiek életmódját – olykor sajnos árvizekkel is. Legutoljára 1954-ben áradtak ki a folyók, amikor is a Szigetköz nagy része víz alá került. Ezt követően rekonstruálták a területet.

Nincs ez máshogyan szülőföldemen, a Tisza-mentén sem, csakhogy ott nem ennyire hektikus a vízállás. Értem ezalatt azt, hogy számomra is meglepő, amikor ugyanazon a ponton évszakonként eltérő vízállást tapasztalok. Kis utánajárással kiderítettem, hogy nem Kárpát-medencei árapály jelenségről van szó. Sokkal inkább arról, hogy mesterséges gátakkal, zárásokkal, átereszekkel (zsilipekkel) irányítják a folyókat, hogy ne ismétlődjön meg a 67 évvel ezelőtti katasztrófa. Legegyszerűbben úgy tudjuk elképzelni a Szigetközt vízügyi szempontból, mint egy fürdőkádat: északnyugaton (Rajka felől, a szlovák-osztrák határ irányából) van a befolyó, míg Ásványrárónál a ki- és lefolyó. Így Győr irányába gond nélkül elvezethető a felesleges vízmennyiség, vagy éppen – a hajózhatóság miatt felduzzasztható a csekély vízszint.

Már eleink életét is meghatározta e sajátos környezet. Rendkívül mocsaras, ingoványos volta okán a népvándorlás korában (Kr. u. a 4-6. század körül) több nemzet is visszakozott az ide való letelepedéstől. Első állandó lakói a magyarok lettek. Otthonaikat kizárólag magasulatokra építették, míg a lejtőkön pedig kerteket alakítottak ki. Ami egyrészt a vidék hátrányának bizonyult, az egyben előnye is lett, hiszen a nehezen megközelíthető házak és a mocsaras területek védelmet és elszigeteltséget jelentett, ahol az itteniek magukra voltak utalva.

Egykoron, amennyire tudták, egymáshoz közel építették házaikat a rokon családok, s közösen halásztak – azaz halászbokrokat alkottak. Egytörzsű ladikban, ahogy ők mondták: bödönhajóban jártak, amit vastag fatörzsből faragtak ki. Egy-két sövényház még állt errefelé az 1920-as években. Sárral, agyaggal tapasztották be a sövényt, amit az áradás kimosott, de a ház állva maradt. Ablakait azért helyezték alacsonyra, hogy áradáskor minél könnyebben kifolyhasson odabentről a víz. Eközben a család tagjai a padláson húzták meg magukat. Mivel a szabályozás előtt szinte minden évben elöntötte a víz a legelőt, könnyű volt halászni: a mélyedésekből szinte kézzel fogták ki a halakat. Nemcsak a közeli piacokra vitték a pikkelyeseket, hanem messzebbre is szállítottak belőlük: Pozsonyba, Bécsbe, Budára. Legkeresettebb hal volt a csuka, viza, harcsa, süllő, márna, ponty.