A dühös polipok hozzávágnak valamit a fajtársukhoz

Ausztrália vizeiben a vadon élő polipok körében gyakran figyelhető meg az, hogy valamit a karjuk segítségével eldobnak, s ezek a holmik – például kagylóhéj, üledék, vagy algacsomó – eltalálják némely fajtársukat is. Feltételezhetően szerep jut e különös szokásnak az állatok társas viselkedésében.

Az állatok alapvetően nem szoktak tárgyakat dobálni, ezért egy nemzetközi kutatócsoport vizsgálta meg ezt a meglehetősen ritka viselkedést. Az ausztrál vizekben gyakori közönséges polifpaj (Octopus tetricus) egyedei a két mellső karjukkal fogják meg az elhajítani való holmit, majd a szifójukkal, amelyet speciális állásban a karjaik alá húztak, hirtelen nagy erejű vízsugarat fújnak ki, miközben elengedik a megfogott holmit. Ennek hatására az adott tárgy a szifóból kifújt vízzel együtt szinte kilövell a polip karjai közül, és nyugodt víz esetén az állat testhosszának sokszorosára is eljut így. Néhányszor eltalálják vele egy fajtársukat. A kutatók egy dél-ausztrál öböl polipjait figyelték 2015-től, és ebből derült ki, hogy mit is akarnak a dobálózó állatok, a vizsgálati eredmények egyelőre a bioRxiv preprint szerverén olvashatóak, vagyis még nem estek át szakmai ellenőrzésen és nem kerültek folyóirati közlésre.

A Jervis-öböl, ahol a megfigyeléseket végezték, amolyan polipváros, rengeteg egyed él itt, a kedvező körülményeknek köszönhetően, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy elég sok esetet sikerült megfigyelni, illetve víz alatti kamerákkal rögzíteni. Számtalan, az állatok közti interakcióra került sor, ezek egy része volt párzás vagy annak kísérlete.

Alapesetben akkor dobálózik a polip, ha például a búvóhelyét takarítja, vagy az élelme ehetetlen maradéktától akar megszabadulni, a megfigyelt esetek jelentős része egyáltalán nem erről szólt, s gyakran kimondottan egy fajtárs felé irányultak a dobások. A dobások erőssége nagyobb volt, ha fajtárs ellen irányultak, s a legtöbbször iszapot dobáltak a polipok. Olyat egyszer se figyeltek meg a kutatók, hogy egy megdobott polip visszadobott volna.

A legtöbb esetben a dobálózó állat a nőstény volt, s akkor célozta meg hím fajtársát, ha az párzási céllal közeledett hozzá, ám a nőstény visszautasította, illetve néhányszor a közvetlen szomszéd nőstények ellen irányult a dobás. A megcélzott polip néhány alkalommal számított a dobásra és el is hajolt annak útjából, míg néhány más alkalommal ugyan védekező pózt vett fel, de nem hajolt el.

A kutatók úgy vélik, hogy a polipok dobálózásának a társas viszonyok terén van valamiféle jelentősége, beleértve ebbe a párzást is. Elképzelhető, hogy a dobásoknak szerepük lehet a frusztráció levezetésében is, pl. egy esetben egy párzási szándékában visszautasított hím a visszautasítást követően azonnal „földhöz vágott” egy kagylóhéjat, megváltoztatta a színét, és felgyorsította légzését. A dobások nagyon sok esetben valamilyen társas viselkedést követtek, még akkor is, ha nem a fajtárs felé irányult a dobás. Mivel a megfigyelésekben egyetlen polipfaj egyetlen élőhelyét vizsgálták, ezért az nem derült ki a kutatásból, hogy mennyire általános ez a viselkedés az egyébként igen ügyes és intelligens polipok körében.