Hagyomány és modern tudás a legelők fenntarthatóságáért

A magyar puszta szimbólumaként számon tartott Hortobágy fennmaradásához nagy szükség is van a jószágra és a pásztorokra, hiszen nélkülük ez a táj más lenne, nem olyan, mint amilyennek ma is szeretjük. Legelés nélkül átalakulna a növényzet, egyes helyeken erdős foltok vagy idegenhonos fajok is megjelennének.

Török Péter, az MTA-DE Lendület Funkcionális és Restaurációs Ökológiai Kutatócsoport vezetője és a Debreceni Egyetem professzora gyepek kutatásával és helyreállításával foglalkozik. Elmondása szerint a legeltetést vizsgáló kutatások meghatározó szerepet töltenek be a gyepközösségek dinamikai folyamatainak megértésében.

Forrás: Molnár Ábel

• Az állat faja nagyon fontos a hatások értékelésében: a szarvasmarha például teljesen más mintázatban és magasságban fogyasztja a gyepet, mint a juh. Míg a szarvasmarha – természetesen fajtától függően – kevésbé válogat az egyedek és fajok között, előszeretettel táplálkozik a magasabb növényzetű és főként füves helyeken, addig a juh még a növényegyedek között is válogat.
• Az egyes gyeptípusokra gyakorolt legelési hatás is eltérő – egy alapvetően kétszikű (pl. ligeti zsálya, közönséges borkóró, borzas len, tavaszi hérics) fajokban gazdag löszgyepi közösség másképp reagál a legeltetésre, mint egy főként füvekkel, sásokkal vagy szittyókkal borított szikes gyep vagy nedves mocsári közösség.
• Egyazon élőhelyen a növényzet változatossága és az egyes fajok egyedeinek mennyisége azonos állatfajta mellett is változó, ha a legelés erőssége (legtöbbször a területen legelő állatok mennyiségében kifejezve) eltér.

Ezen három tényező együttes, sokrétű vizsgálata a jövőben számos hasznos ismereteket eredményezhet, és segítheti a legelők változatos növényvilágának megőrzését.

Szürke marhák a Kilenclyukú híd előtt

Forrás: Molnár Ábel

 

Molnár Zsolt botanikus-etnoökológus kutató az ökológia és a néprajz szakterületét párosítja. A klasszikus ökológiához képest más módszerekkel dolgozik. Tudós csapatával összegyűjti a pásztorok tapasztalatait, hisz ők másként tekintenek a pusztára, a legelőre és a rajta élő „füvekre”, mint a botanikusok vagy a természetvédők. „Mi a jószág száján át látjuk a növényeket” – mondják a hortobágyi pásztorok, ezzel ugyanazt fogalmazzák meg, mint Kenyában a maszájok vagy a mongol félnomád pásztorok. Egy középidős vagy idősebb pásztor már sok ezer napot töltött el a pusztán, ezért nagyon jól ismeri a pusztai legelők éves és évek közti változásait.

Molnár Zsolt hangsúlyozza, ez a tudás régi, de korántsem elavult. Hazánkban több százezer hektáron folyik olyan legeltető gazdálkodás, ami a gazdasági haszon mellett  bizonyos természeti értékeink megőrzéséhez is hozzájárul. Míg a pásztorok a jószágnak megfelelő növényeket tartják fontosnak, addig a természetvédők a ritka fajok védelmét, illetve az élővilág sokféleségét helyezik előtérbe. A két tudásrendszer másképp lát, és másképpen is értékel. A legelők fajgazdagságának megőrzéshez erre az együttes gondolkodásra van szükség.

Birkák a legelőn

Forrás: Molnár Ábel

A hazai természetvédelmi területek jelentős része olyan gyepeket, ligetes erdőket véd, ahol a jégkorban és a holocén elején vadon élő nagylegelő állatok, később az ember jószága legelt. Sok más faj – madarak, rovarok, növények – alkalmazkodtak ehhez, sőt igénylik is ezt a kezelést. Napjainkban pedig fontossá vált az idegenhonos özönnövények elleni védekezés, melynek a legeltetés az egyik hatékony módja.

Az intenzív legeltetés hatására a gyepek fajszerkezete megváltozik: a taposástűrő, rövidebb növényzet válik uralkodóvá. Az állatok trágyázásának hatására erőteljesebb lesz az anyagok körforgása, különösen a sekély vízzel – általában időszakosan – borított területeken. A vizek ettől eutróffá, vagyis tápanyagokban gazdagokká válnak, így egyre több lesz a plankton (azaz a vízben lebegő parányi élőlények életközössége), ez pedig jó alapot biztosít például a zooplankton (állatokból álló plankton), férgek, ízeltlábú csoportok tömeges elszaporodásához. A folyamat során a terület az ilyen élőhelyekhez kötődő madarak (bíbic, piroslábú cankó, nagy goda, sárszalonka, gulipán, gólyatöcs) számára terített asztal lesz – hívta fel a figyelmet Bessenyei László Bence, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság (HNPI) természetvédelmi őre.

2020. november utolsó hétvégéjén téli szállásukra vonultak a hortobágyi szürke marhák.

Forrás: Harangi Mária

A napok rövidülésével, az idő hidegebbre fordulásával a régi népszokás hagyományait követve a pásztorok és jószágaik egyaránt a télre készülődnek – a Hortobágyon is ezt teszik. Gyakran mondták a helyiek, hogy az állat a „havat a hátán hozza haza”, vagyis addig legeltették őket kinn a pusztán, amíg le nem esett a nagy hó.
A szorulásnak is nevezett behajtásnak a népi hagyomány szerint megvoltak a jeles napjai: a marhákat Katalin (november 25.) vagy Mihály napján (szeptember 29.), a juhokat pedig Dömötör napján (október 26-án) hajtották haza. Ehhez az eseményhez kapcsolódott a pásztorok elszámoltatása és bérfizetése is.
A mai mezőgazdasági tankönyvi adatok szerint a húsmarha 200-240 napig tartható kint a legelőn egy évben, míg a tejelő marhát 160-180 nap elteltével, Szent Mihály napján hajtják be. Ugyanakkor Molnár Zsolt az utóbbi tíz évben azt tapasztalta, hogy a behajtás ma már sokkal rugalmasabb annál, minthogy egy konkrét naphoz lehetne kötni. A behajtás ideje függ az adott év időjárásától és a rendelkezésre álló takarmány mennyiségétől is.

A Hortobágyon minden évben Szent Dömötör napjának környékén rendezik meg az ide látogatók számára a Behajtási Ünnepet, ahol népszokásokkal, hagyományokkal ismerkedhetnek meg az ide látogatók. Az esemény csúcspontja, amikor hagyományos viseletbe öltözött pásztorok hajtják át a juhokat a Kilenclyukú hídon.
Az esemény részleteiről a www.hortobagyinfo.hu weboldalon tájékozódhatnak.

Készült az aktív Magyarországért felelős kormánybiztos és az Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ támogatásával.