A nap 24 órájában és az év 365 napján mentik a vadmadarakat

A vadon élő, sérült madarakat gyógyítják, majd lehetőség szerint visszaengedik őket a természetbe. Maradandó károsodás esetén azonban vállalják az élethosszig tartó gondozást, de feladatuknak érzik az oktatást, nevelést, szemlélet formálást, ismeretterjesztést a természet védelméről. Az idén 25 éves székesfehérvári és sukorói Vadmadárkórház hisz abban, hogy a madármentés egyfajta lélekmentés is.

Dr. Berkényi Tamás, a Vadmadárkórház alapítója, önkéntese és állatorvosa egyik pillanatban elhivatottan gyógyítja a madarakat, a következőben pedig már különböző korú gyerekeknek tart ismeretterjesztő előadást a madarakról. Egy másik nap konferencián beszél arról, hogy legyen elég a 21. századi ember pusztításából a világban, de délután már autista gyerekeket látogat meg egy terápiás madárral, hogy egyedi módon segítsen nekik. Ahogy fogalmaz, ez lett az úgymond „vezérhangyája” az életének elmúlt 25 évében.

„Az anyai nagyszülőktől eredeztethetem az állatszeretet, akik falun éltek és ahol a gyerekkorom jelentős részét töltöttem. Azt mesélték, hogy háromévesen megléptem az óvodából, mert elkezdtem követni egy kóbor macskát. Panelgyerek voltam, szóval nem nagyon volt lehetőségünk az állattartásra, de azért cselesen hazavittem mindenféle kóbor jószágot, amit persze nem tudtam sokáig titokban tartani. Ekkor beszéltek rá mérnök és matematika tanár szüleim egy zebrapintyre. Ekkor szerettem bele úgymond a madarakba. Közben folyton a Daktari című filmsorozatot, amely az afrikai Wamerui Állat-viselkedéstani Központban játszódott, és amelynek főszereplője egy állatorvos-kutató volt. Akkor döntöttem el, hogy állatorvos leszek és vadállatokat fogok menteni Afrikában. Ez a szenvedély kitartott, mert elvégeztem az egyetemet, majd a székesfehérvári állatkórházban kezdtem dolgozni, miközben mindig tartottam madarakat, amivel a kollégista társaimat is az őrületbe kergettem” – mesélt a kezdetekről dr. Berkényi Tamás, akit saját bevallása szerint minden érdekelt az állatkórházban, de ha egy különleges esettel találkozott, akkor csillant fel igazán a szeme.

A madár- és lélekmentő szakember 1996-ban döntötte el, hogy akkor ezentúl madarakat fog menteni. A dátumra azért is tud ilyen világosan emlékezni, mert ebben az évben érkezett egy újságíró a madárkórházba. Így jelent meg 1996. november elsején az első cikk arról az elhivatott madármentő tevékenységről, amely azóta is töretlen.

„A Vadmadárkórház három alappilléren nyugszik: az első a madármentés, ami egyértelműen egyedmentést jelent, amivel egyfajta szemléletet is formálunk és ami bizonyos értelemben egy szolgáltatás is, hiszen megemelkedik az endorfin szintünk, ha tudjuk, hogy megmentettünk valakit. A második pillér a madarak bemutatása, hiszen madárkertként is funkcionálunk. A harmadik fontos célkitűzésünk pedig a madármentés, mint lélekmentés. Mert sokféle állatot menthetünk meg és mindegyik nagyon fontos, ám mi azt szerettük volna, ha maga a madármentés, gyógyítás, segítségnyújtás és önkéntesség jó példával szolgálna. Az üzenetünk, hogy attól lesz jobb a világ, ha segítünk egymásnak, és ha empátiával fordulunk a másikhoz. Arra gondoltunk, hogy ha tudjuk képviselni ezt a fajta szemléletet, akkor a következő generációknak is megváltozhat a gondolkodása. Így minél több gyereket el tudunk érni, annál több emberhez eljuthat az az üzenet, hogy törődjünk egymással. És ez már kicsit több, mint az állatmentés” – mutatott rá az állatorvos, akinek a felesége, Lauschmann Ildikó drámapedagógus, ezért közös munkával ki tudták dolgozni a madármentés-lélekmentés programot a Vadmadárkórházban.

Miután ez az üzenet egyre több helyre eljutott, az idők során egy komplex szemléletformáló programmá alakult. A szakemberek eljutottak óvodákba, általános iskola alsó- és felső tagozatos diákjaihoz, de a középiskolákba és több rendezvényre is.

„A madármentésnél a madár egyfajta indikátor: attól függően, hogy milyen sérülésekkel vagy problémákkal érkezik hozzánk, megmutatja azokat a környezetkárosító hatásokat is, amelyek ránk is hatással vannak. Butaság lenne azt gondolni, hogy ha a Velencei-tóban a halak elpusztulnak, akkor az nem veszélyes ránk nézve. Az orvvadászat könnyedén párhuzamba hozható az emberi kapzsisággal, az értelmetlen és öncélú tevékenységekkel, például amikor érthetetlen módon lelőnek egy fehér gólyát. A mérgezés már globális probléma, mert az olajszennyezésben nem csak a vízimadár fuldoklik, és akkor még nem is beszéltünk a műanyagszennyezésről, az úszó szemétszigetekről. Érdemes ezeket párhuzamba állítani, mert jól leképezi az emberi tevékenységek hatásait” – magyarázta dr. Berkényi Tamás.

És hogy hogyan lesz egy bagolyból terápiás állat? Könnyedén. A jól ismert kutya és macskaterapeuták közé a Vadmadárkórház jóvoltából ugyanis bekerültek a madarak is. Az állatorvos gyakran egy-egy bagollyal érkezik az autista gyerekekhez, amit meg is lehet simogatni, ez igencsak szokatlan és meglepő; úgy tűnik, talán pont ezért működik. Erre a különleges kacsolatra épített egy gyógypedagógus szakember egy teljes kompetenciaprogramot, ami ma madármatek néven fut és ahol madarak segítségével tanítják például a matematikát. De itt nem áll meg a dolog: jelenleg egy madaras színdarabra készülnek a Vadmadárkórházzal együtt, amiben egy sérült madár megmentésén át mutatatnak be egy szívhez szóló történetet.

Az évente 1000-1600 madarat mentő Vadmadárkórház esetében a negyedévszázados tapasztalat tehát elhivatottságot, szakértelmet, oktatást, nevelést, szemléletformálást, tapasztalatot, szakszerűséget, kompetenciákat, elkötelezettséget és megingathatatlan hitet jelent. De ennél sokkal többet: a 25 évnyi áldozatos munka teszi hitelessé azt is, amiről és ahogyan beszélnek, amit hirdetnek és amilyen küldetést vállaltak hazánkban.