Áttelelő bölömbika
Vártam a hideget (de persze a madaraknak ez csöppet sem előny, őket nem irigylem ilyenkor), amint beköszöntött az első zord nap, ellátogattam a Káptalanfa határában lévő Sárosfői-halastavakhoz.
Az itt lévő tavakat több feltörő forrás táplálja, és a Kígyós-patak még a legnagyobb hidegben is vígan csörgedezik medrében. Az áttelelő madarakat természetesen ez mágnesként vonzza ide, még a legtávolabbi helyekről is. Ez az élőhely, a nyílt vízfelület, a patakpart, és a nádas, ami ilyenkor is él. A szó szoros értelmében, a vaddisznók nagyobb kondákban, a nád menedékében töltik a nappalt.
Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a klasszikus, hideg téli napokat. A madarászlélek ilyenkor a legboldogabb, hiszen egy jó élőhelyen sokkal több mindent lát, mint egy átlagos téli napon. A magyarázat erre roppant egyszerű, zord napokon a madarak jobban összegyűlnek a táplálékban „gazdagabb” élőhelyekre. Szándékosan idézőjelbe tettem, hiszen e helyeken is szűkén van táplálék. Ilyen élőhelyek többek között a nagy hidegben be nem fagyó meleg vizek, a falusi utak mente, mert itt a vastag hótakarótól már megtisztított úton több táplálékot lelnek. Gondoljunk csak a terményszállító autók által kiszóródott gabonára vagy az útszéli gyomokra!
Egyik kedvenc madaram a bölömbika (Botaurus stellaris) is itt telel ki a Sárosfői-tavak nádasaiban. Ha óvatosan közeledik feléje az ember, akár azt is megfigyelheti, amint a gyékénnyel „elegyes” nádszegélyben a befagyott tavon, a hóban lépdel észrevétlenül. Persze ő tudja, hogy a nád színéhez kiválóan passzol tollruhája, amely rejtve tartja. Bízik is ebben a mimikriben. Csak röppen tova, mikor már egész közel vagyunk hozzá. Amint megcsordulnak az ereszek a nádvilágban „brummogni” kezdenek a bölömbikák. Ez nem túl hangos, mégis több kilométerre elhallatszik. Hangja olyan mintha egy sörösüvegbe fújna bele az ember.
Népi elnevezése dobosgém, vízibika, ökörbika, munkagém.