Magányos híd a szikes pusztában

Írta és fényképezte: Gombkötő Emma

Nagykabát, és vastag pulóver, kesztyű, sapka, sál, fényképezőgép, drón és vízálló bakancs – amit
az utazás végére átkereszteltem sárálló bakancsnak. Ezzel az expedíciós felszereléssel érkeztem meg a Jász-Nagykun-Szolnok megye földjén, Karcag határában álldogáló magányos, ötnyílású hídhoz.

A híd múltjáról Ruzicska Ferenc néprajzkutatótól tudtam meg a legtöbbet. Ferenc nem csupán mindent tud a Zádor-hídról, de olyan színesen és érdekesen mesélt róla, hogy szinte megelevenedett előttem az elmúlt két évszázad. Megtudtam, hogy a sebes Zádor-ér nem csak Zádor vitéz közlekedését nehezítette meg. Ezen a ma már ingoványos, sáros pusztaságon egykor fontos kereskedelmi, hadi és postautak vezettek át. A Zádor-éren kívül a környéken folyt át az Aranyos-, az Üstök- és a Lőzér-ér is – mindegyiket az akkor még zabolázatlan Tisza vize táplálta. Az áthaladás megkönnyítésére fahidat emeltek a helyiek, ám az nem volt elég erős ahhoz, hogy elviselje a zord időjárás és a kiszámíthatatlan Tisza szeszélyeit. Folyamatos javításra, átépítésre,
szorult, ez pedig sok pénzt meg időt emésztett fel. A környező települések elöljárói ezt megelégelve 1805-ben úgy döntöttek: újabb fahíd helyett kőhidat emelnek. 1806. október 2-án tették le az alapkövet, a ma is álló hidat Bedekovics Lőrinc mérnök tervei alapján Magurányi József egri kőműves mester és csapata építette meg. A munkálatokhoz karcagi téglát és Tokajból hozott követ használtak.

Zádor-híd

Forrás: Gombkötő Emma

A híd 76 méter hosszú, 5,7 méter széles, és alapjától mérve 6 méter magas lett. Elkészültekor 9 boltíve volt, csakúgy, mint aztán híres-nevezetes utódjának, a hortobágyinak. Az új kőhidat 1809-ben adták át a forgalomnak, és egészen 1831-ig használták az erre utazók. Aztán 1831. április 25-én óriási árvíz zúdult a térségre, és a hidat sem kímélte: a két-két szélső boltív a rohanó áradat martaléka lett. Helyreállítása során ezeket már nem építették vissza, így lett a híd olyan, amilyennek ma láthatjuk: öt boltíves, és így kezdte hasznos életének utolsó fejezetét.

1846-ban gróf Széchenyi István tervei alapján megkezdődött a Tisza szabályozása. Erre valóban
nagy szükség volt, mert a Tisza áradásai évről évre hatalmas anyagi károkat és veszteségeket okoztak. A szabályozás következtében azonban teljesen átalakult a Hortobágy vízrajza, a Zádor-híd elvesztette eredeti rendeltetését. Utánpótlás nélkül maradtak, kiszáradtak a vízfolyások, erek, lecsapolták a mocsarakat és a tavakat, kiapadt a Tisza által táplált, egykor oly sebes Zádor-ér is. Azóta gubbaszt a Zádor-híd mementóként a szikes puszta közepén.

A vizek lecsapolása és a meder kiszáradása után a Zádor-híd környékén, a Zádor-laposon kezdetben jó termőtalaj kínálkozott. Idővel az egykor vizes, mocsaras területek elszikesedtek. Ma már inkább csak őszi búzát termesztenek itt, és legeltetésre használják a területet.

Forrás: Gombkötő Emma

Reggel hétkor már az úton gurultam, nagyon igyekeztem kisautómmal kikerülni a mélyedéseket.
A híd magányosan kuporgott a végeláthatatlan pusztában, mögötte gyönyörűen pirkadt. Különös
látvány: híd, de nincs alatta víz. Fölküldtem a drónt, és így megtudtam, hogy van a közelben vízfolyás: belvízelvezető csatorna fut a híddal párhuzamosan.

Sokat beszélgettem aztán karcagiakkal, és megtudtam tőlük, hogy a Zádor-híd és környéke ma is
a környék fiataljainak egyik kedvenc találkahelye. Jó időben biciklisták, motorosok jönnek ide, és mint a boltívek vakolatára rajzolt-vésett monogramokból kiolvasható, a szerelmesek is szívesen látogatják.

A pusztában meggyérült a növényzet, nagy testű vadak így nem élnek a környéken. Láttam viszont nyulat, fácánt, rétihéját és kék vércsét. Aki kicsit távolabb is bemerészkedik a pusztába, rábukkanhat egy-egy túzokkompánia fészkelőhelyére is.

Farkas Mihály és a híd jó szomszédok. Mihály tanyáján se víz, se áram. Vizet a tanya mellett fúrt kútból vesz, és gyertyával, fejlámpával világít.

Forrás: Gombkötő Emma

A híd környéke mégsem teljesen kihalt, ez pedig nagyban köszönhető a közeli tanyán élő pásztorembernek. Mihály sokat mesélt nekem a tanyasi életről és a híd múltjáról és jelenéről, amely összefonódott az ő családjának történetével is. Mihály tavasztól késő őszig kint legelteti a birkáit. Ahogy ő mondja, együtt kel, együtt fekszik a híddal. Jó szomszédként nap mint nap meglátogatja, szívén viseli a sorsát. Úgy érzi, ez a híd jobb sorsra érdemes, a következő generációknak is meg kellene ismerniük a történetét. Egyfajta sorsközösséget érez a híddal.
Mert hiszen az ő mestersége és egész életmódja is feledésbe merülhet, ha nem lesz több fiatal, aki kijön ide, aki még tanyán akarna élni.

Készült az aktív Magyarországért felelős kormánybiztos és az Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ támogatásával.

„Úgy érzem a fényképezőgépem segítségével különleges kapcsolatot tudok kialakítani az emberekkel, és ők általam megmutathatják valódi arcukat, gondolataikat, érzéseiket. Arra törekszem, hogy fotóim szereplői ne csupán képkockák legyenek a gépemben, hanem olyan alakok, akiknek az életéből megismerhettem egy-egy kis szeletet. Ha már csak egy ember nyitottabbá, érzékenyebbé tud válni a képeim befogadása után, már megérte a fénykép elkészítése” – vallja  a fotográfus, Gombkötő Emma.