A Tisza-tó másik arca
A Tisza-tó, e különleges vizes élőhely, valójában egy mesterséges tó, mely a Tisza folyó vizének felduzzasztásával jött létre, a Kiskörei-vízlépcső mögött. Ma a változatos élővilágnak otthont adó természetvédelmi területet mi is megcsodálhatjuk akár csónakázva a vízi tanösvényen vagy a nádasból kiemelkedő Bölömbika kilátóból, illetve megismerkedhetünk a tó élővilágával a Tisza-tavi Ökocentrumban. Ha belegondolunk, mindez egy vízerőmű eredménye. Máth Kristóf fotográfust is ez a különös beton- és vasmonstrum ragadta magával, így beszámolójában e gigantikus építmény kapja a főszerepet.
Írta és fényképezte: Máth Kristóf
Engem ezúttal az érdekelt a Tisza-tónál, amit az ember épített, ami egész máshogy festene ma, ha a gyógyuló természet nem talál ott utat magának. A tavat télen fotóztam, napnyugtakor és éjjel; ez a két körülmény már elegendő volt ahhoz, hogy jóformán magam legyek a tájban. Több rókával találkoztam, mint emberrel – noha csupán ötpercnyire volt a parkoló.
A poroszlói híd alatti töltés és az alacsony vízállás ritka lehetőséget adott: mélyen besétálhattam a tó közepe felé, olyan mélyre, ahova máskülönben már csónak kellene. Nagyon érdekes világot találtam ott. A tóból kikandikáló zsebkendőnyi kontinenseken vadludak töltik az éjszakákat folyamatosan gágogva, fények híján láthatatlanul. A híd aljában galambok fészkelnek; bevallom elsőre igencsak megijedtem, amikor megriadva nagy szárnyverdeséssel csaptak ki a betonelemek rejtekéből.
Háborítatlannak tűnt a táj, hatalmába kerített ez a nyugalom, bár kezem-lábam fokozatosan dermedt, a hidegebb éjszakákon mínusz 11 fokig esett a hőmérséklet. Életemben nem sokszor dideregtem annyira, mint a poroszlói híd alatt, hajnali három óra táján, gumicsizmában, szembeszélben.
De mindennek megvolt a jó oldala is, mert a nagy hideg új lehetőséget adott számomra a felfedezésre, pár nap alatt annyira befagyott a tó, hogy letérhettem a járt útról, kimerészkedhettem a jégre. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy akár ugrálhattam is a dermedt víztükrön, olyan erős volt a jég, hogy recsegni-ropogni sem kezdett alattam.
Ám nem én voltam az egyetlen, aki birtokba vette az immár szárazföldi lények számára is járható
új birodalmat. Éjszakáról éjszakára egyre több rókanyomra lettem figyelmes, de követni nem tudtam őket; a csapák jóval beljebb vezettek, mint ameddig közel 80 kilómmal én még elmerészkedhettem.
A legalapvetőbb különbség a nyárhoz képest – persze a hidegen és fagyon kívül – az alacsony vízállás. A Tisza-tó vízszintjét 12 öblítőcsatornán keresztül állítják be. A legfontosabb stratégiai pont ebben a műveletben az 1973-ban átadott Kiskörei-vízlépcső és a benne működő duzzasztómű, amely centiméterpontosan tarthatja a tó szintjét a kívánalmaknak megfelelően, nyaranta magasabb, télen alacsonyabb szinten. A nyár így lehet az idegenforgalomé, télen pedig készülődhetnek a helyiek a következő szezonra, jöhet a stégépítés, a felújítás.
Ahogy a Kiskörei-vízlépcső felé tartottam, már messziről hallottam a víz erős morajlását. Leginkább ez a hang adta az éjszaka hangját. Grandiózus volt a látvány: a roppant betonalkotmány átfogta a Tiszát, az éjszaka fényei valósággal kihasították a képből – abból a tájból, amelyet ő maga teremtett. Ha nem volna vízlépcső, Tisza-tó sem lehetne. Ma már elképzelni is nehéz, milyen hatalmas változásokat hozott az 1960-as, 1970-es években Kisköre lakosságának életébe a kiemelt, országos szinten is roppant méretű, már-már futurisztikus beruházás.
Van még egy, manapság igencsak fontos haszna ennek a monumentális betonalkotásnak. Tömérdek szemét érkezik az országba a Tiszán; van nap, amikor percenként 300-500 határátkelő PET-palackot számolhat a figyelmes szemlélő. A Kiskörei-vízlépcső jelen pillanatban az egyetlen pont, amelynél még meg lehet állítani a szennyel teli uszadékot.
Partközelben, az alacsony vízszintnél képződő dágványokban a múlt megannyi bizarr, nyáridőben a tó mélyén gubbasztó mementója bukkan elő ilyenkor. Mesélte egy ismerős, hogy gémeskutat, tehéntetemet, hajóroncsot is látott már.
Az volt az első tervem, hogy beevezek az Óhalászi-szigetre, az elhagyott falucska, Tiszahalász nyomait fotózni. A legenda szerint a tó duzzasztásának esett áldozatul a kis település, ám ez tévedés: a Tisza áradásai miatt már a 19. században kitelepítették az ott élőket.
Több kikötőshöz is elmentem kenut kérni, de általában csak annyit mondtak hahotázva: „Evezni alacsony a víz, sétálni mély és dagonyás.” Így ez az expedíció elmaradt, de sebaj, ha jön a tavasz, ha megújhodik a Tisza-tó, újra nekivágok.
Készült az aktív Magyarországért felelős kormánybiztos és az Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ támogatásával.
Megvan az év madárbarát települése
A pályázók rengeteg olyan példát mutattak be, amellyel egy önkormányzat segítheti a természetvédelmet.
Tonnányi halat mentettek ki a Tisza árteréből
A halak visszakerültek a Tiszába.
Meglepő módszerekkel élik túl az állatok a telet
Egyesek elbújnak, mások összedolgoznak, de vannak, akik inkább hagyják az egészet.
A magyar mérgeskígyó nyomába eredtünk
Egy Škoda Kodiaqkal kísértük el Halpern Bálint herpetológust, aki ritka kígyónk megóvásán dolgozik.
Az etióp farkas néha méhecskének érzi magát
Az etióp farkas ragadozó, a szürke farkas rokona, ám kimondottan szereti a nektárt.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
