Nem könnyű az ausztrál szarkák tanulmányozása

Az ausztrál szarka (Gymnorhina tibicen) a vele nem közeli rokon varjúfélékhez hasonlóan igen eszes madár, emellett egyedei jó társas viszonyokat ápolnak egymással, és amint az Australian Field Ornithology szaklapban megjelent tanulmányból kiderült, együttműködéssel, összefogással megakadályoztak egy kutatást. A mi varjúink méretéhez hasonló szarkák 2-12 fős csapatokban élnek, s nemcsak együttműködőek, de igen játékosak is (lásd a videón, lejjebb), valamint a fiókanevelést is közösen oldják meg, az idősebb testvérek segítik a kisebbek etetését.

Egy ausztrál kutatócsoport azt szerette volna felmérni, hogy mikor és milyen utat repülnek be egy csapat szarkái, követ-e ez valamilyen szociális rangsort. Mindehhez a madarakra erősíthető kis tömegű, speciális GPS-nyomkövetős eszközöket szerettek volna használni.

A kutatók kicsike, hátizsákszerű nyomkövetőket erősítettek fel 5 szarka hátára, úgy, hogy az a madarakat ne akadályozza a mozgásban, a 1,5 centis, 2,7 grammos eszközöket kimondottan a hasonló, közepes testalkatú madarakhoz fejlesztették ki (az ausztrál szarka 30 dekás madár, így a testtömegének kevesebb mint 1 százaléka volt a nyomkövető). Az új nyomkövetők elemeit rádióhullámok segítségével, távolról is fel lehetett tölteni, így ez megnövelte volna az eszközök által adatgyűjtésre használt idő hosszát. Az eszköz mágnes segítségével volt eltávolítható, vagy erős ollóval, a szíjak átvágásával.

Ez a kutatás lett volna az új eszközök első éles tesztje, azonban a szarkák egészen másképp gondolták.

A kísérletek során hamar kiderült, hogy milyen gyorsan összefognak ezek a madarak, ha társuknak szüksége van egy kis segítségre! Alig telt el 10 perc a nyomkövetők felhelyezése után, máris észlelték, amint az egyik idősebb tojó nekilátott leszedni az egyik fiatalabb madárról, s pár óra alatt az összes nyomkövető lekerült, kivéve a csapat rangidős hímjét, neki 3 napra volt ehhez szüksége. Soha ezelőtt semmilyen madárkutatásban nem tapasztaltak hasonlót még! Ehhez nemcsak a szarka kitartó próbálkozásaira volt szükség (a szíjak átvágása csőrrel), hanem arra is, hogy elfogadják a segítséget egymástól a madarak.

Mi történhetett? Számos szociális közösségben élő állat siet fajtársa segítségére, ha az veszélybe kerül, azonban eddig az ilyen típusú madarakat nem igazán próbálták nyomkövetők segítségével vizsgálni. A kutatók arra gyanakodnak, hogy a szarkák a nyomkövetőket valamiféle parazitának nézték, és ezért segíthettek egymásnak eltávolítani őket. Hasonló viselkedést a Seychelle-szigeteki poszátáknál, egy „madárfogó fa” elnevezésű növény (Pisonia grandis), bogáncs-szerűen a poszáta tollaira ragadt magvaival kapcsolatban láttak, amikor a fajtársak leszedegették a magvakat az emiatt mozgásképtelenné vált társukról.

A szarkák viselkedésének tanulmányozását a nyomkövetős módon, úgy tűnik, nem lehet megoldani, ezért majd ki kell találni valami egészen más módszert arra, hogy a szükséges adatokhoz hozzájussanak, vagy egészen eltérő elven működő nyomkövetőt kell kitalálni a szarkák számára. Ezt azonban csak a madarakkal együttműködve lehet megoldani.