Gyógyuló dunai úszóláp

Hat köbméternyi olaj került a Duna-ágba 2020 decemberében Szigetszentmiklósnál. Az olajat több ezer négyzetméteren megfogta a nádas, a víztestbe ugyan nem jutott el a szennyezés, de így is súlyos károkat szenvedett a különleges, védett úszóláp és a part menti növényzet.

A területen történt károkozásról és a természet öngyógyításáról egy halkutató és egy biológus számol be, akik a kezdetektől nyomon követték az eseményeket.
Szendőfi Balázs halkutató jól ismeri a Ráckevei-Dunát, 2009 óta rendszeresen járja és vizsgálja a területet, tíz évvel később, a Ráckevei Duna-ági Horgász Szövetség felkérésére természetfilmet készített a térségről RSD – A marasztalt folyó címmel.

A halkutató-természetfilmes eddigi témái közül a legérdekesebbek és a legrejtélyesebbek az úszólápok voltak, így a Duna ezen területén élő, e különleges növénytársulásokkal Szendőfi Balázs ismertet meg bennünket.
„Az úszólápok a sodrás meglassítása, a vízhozam szabályozott csökkentése nyomán kezdtek formálódni ezen a folyószakaszon. Hosszú évtizedek alatt jöttek létre: a bent rekedt hordalék finomabb része a felszínen lebegve a parthoz vagy a szigetek oldalához tapadt, a vízfenékkel azonban továbbra sem érintkezett. Ehhez a felszíni, finom réteghez a hulló avar és a hínárnövények bomladéka adódott, majd a szerves anyaghalmazból idővel gyékényes, nádas nőtt fel.

Az évek során a korhadék- és tőzegréteg egyre vastagodott, és végül elég erős lett ahhoz, hogy a belőle sarjadó fűzfákat is megtartsa. A meder alját a képződmény továbbra sem érinti; a belőle növő fák gyökérzete a láprétegen áthatolva a szabad vízbe ér. Viharos szélben az úszólápok fái egészen valószínűtlen szögben hajladoznak, már-már el is fekszenek, hiszen nem húzódik alattuk szilárd talaj, amely stabilan megtartaná őket.

Az így kialakult láptestek borításként korántsem egységesek. Vannak olyan részeik, ahol a nádasok és bokrosok apróbb nyílt vizeket zártak körbe. Ezek a vizek az idők során tiszta, sekély tavacskákká váltak, és mivel teljesen zártak, sokszor évtizedekkel ezelőtti időszakok ökológiai állapotának lenyomatát őrzik magukban. Én úgy nevezem őket: múltidéző zárványok. A halkutató számára ezek a tavacskák az úszólápok legérdekesebb, legizgalmasabb helyei. A környező leszűkült mederrészek és kanyargós mellékágak a fölöttük összeboruló fakoronákkal igazi vadregényes evezőspályák. De a pár méterre elhaladó kajakosok sem zavarják meg az úszólápok belsejében megbúvó kis tavak világát. A Ráckevei-Duna többi részéből már kihalt, illetve már kihalófélben lévő, ritka, védett halakat is megtalálhatjuk ezekben a tavacskákban – ilyen például a lápi póc, a széles kárász meg a réticsík.”

Ezt a páratlan élővilágot károsította a 2020 december elején Szigetszentmiklóson, a Tebe sor és a Rév sor kereszteződésénél lévő csapadékvíz-csatorna kifolyójánál történt szándékos olajszennyezés. A károkozásról és a helyreállításról Szendőfi Balázs így vélekedik: „Ahol hatezer liter fáradt olaj ömlött a folyóba, ott az úszóláp már ‘normál’ lápba vált, de ugyanúgy ex lege védett terület ez is, mint lebegő változata. Sűrű és széles nádas övezte itt a partot, az a fajta, amely az ingatlantulajdonosoknak útban szokott lenni. Ez a nádas fogta meg a hatezer liter fáradt olajat úgy, hogy az nem tudott beszivárogni a főmederbe. A szennyezés 2020 decemberében történt, ekkor már a forgatás vége felé jártam. A kárelhárítás tíz napjából ötöt végigfilmeztem, közben láttam, hogy az olajjal átitatódott nádas kétezer négyzetméterének minden növényét és teljes talaját felszedik, majd elviszik a veszélyeshulladék-megsemmisítőbe. Összesen három mocsári teknőst és egy vízisiklót tudtak megmenteni.
A lápnak valószínűleg évtizedekre lesz szüksége a teljes regenerálódáshoz. A vízkezelők a folyó más pontjairól hoztak a helyszínre iszapot és nádasok növénytársulásaiból rizómákat, valamint féltucatnyi őshonos hal ivadékait is kihelyeztek. A horgászatot, sőt a belépést is megtiltották. Azóta eltelt egy év, és vége a tilalmaknak: újra szabad horgászni, evezni, a vízről és a szárazföldről is meg lehet közelíteni a területet. Mindenki megnézheti, milyen a katasztrófa sújtotta, de lassan már gyógyuló lápszem a Ráckevei-Dunán.”

Ha óvjuk a körülöttünk lévő környezetet, akkor az utánunk következő generációnak épségben tudjuk átadni, hogy az unokák ne csak hírből ismerjék a természet szépségét, gazdagságát. Becz Barnabás Álmos, aki a parányok világáról készített természetfilmet, talán nem választja a biológusi pályát, ha dédapja, S. Becz Pál versei nem inspirálják. Az ELTE Biológia Doktori Iskola fiatal PhD-hallgatójára ez a pár sor volt a legnagyobb hatással:
„Nézd, egy vízcsepp szűk határa
Egy világot zár magába!
S benne parány apró lények
Tért s nyugalmat lelve élnek.”

Nem is csoda, hogy mélyen megrendítette a tősgyökeres szigetszentmiklósi ifjú biológust az olajszennyezés okozta természetkárosítás. „Az olajszennyezés megtörténte előtt néhány nappal éppen kutatásaimhoz gyűjtöttem mintákat a katasztrófa helyszínétől néhány kilométerre északra. Egysejtűekkel foglalkozom, nemrégiben éppen a Ráckevei-Dunában találtam egy olyan, ritka apróságot, amely eddig csak Németországból volt ismert. Ki tudja, hány meg hány különleges kis lényt rejteget még a Kis-Duna? Az olajkatasztrófa híre azért is nagyon megrázott, mert pontosan tudom, hogy még saját szűk tudományterületemen, az egysejtűek világában is nagyon sok értéket veszthet ez a folyóág. Tősgyökeres szigetszentmiklósi vagyok, gyalog is alig 20 percre lakom a víztől. Elsőre nem is akartam elhinni, amikor híre jött, hogy a Tebe sornál hatezer liternyi olaj került a Dunába.”

Becz Barnabás Álmos nagyszülei elbeszélésiből és szerzett ismereteiből mutatja be a természeti és emberi változások alakította élőhelyet: „Nagyapám gyerekkorában a Tebe sor még öböl volt, halat is bőségesen lehetett ott fogni, mégpedig „tapogatással”, mesélte nagyapám, ami annyit tett, hogy a sekély vízben időző halakra fölülről hirtelen alj nélküli kosarakat borítottak. A Tebe-öböl azonban már a múlté, víztükre helyén ma aszfalt csillog, betemették, Tebe sor lett belőle. A környező homokbuckák maradványain pedig manapság már nem árvalányhaj lengedez, hanem kerítések sorakoznak. Meglehet, a sors fájdalmas iróniája, hogy a Tebe sornál történt az olajszennyezés – vagyis egy olyan helyen, amely önmagában is tájseb. Vajon a Duna úszólápjairól is csupán legendákból tud majd az utókor újabb hetven év múlva? Ki tudja. Az olajkatasztrófából eredő károk nagyságrendjét azonban csak úgy érthetjük meg igazán, ha felidézzük az elmúlt századok nagy természetátalakításait.
Amíg vadvízország volt Magyarország, mocsaras-lápos területek húzódtak a Duna mentén Dunaharasztitól egészen Bajáig. Egy részük lefűződött folyóágakból keletkezett; az ilyen víztestek sosem voltak hosszú életűek, lassan feltöltődtek és elmocsarasodtak, de mindig képződtek belőlük újak.
A nagy folyamszabályozások után azonban ilyen élőhelyek már nem egykönnyen formálódhattak,
és a Duna sem öntött el egész megyényi területeket. A régi világból maradt lápokat pedig szinte kivétel nélkül lecsapolták és beszántották.
Az első katonai felmérés (1782–1785) térképén Ráckeve környékén is látni olyan, mocsaras-láposnak jelzett területeket, amelyek hasonlíthattak a maiakhoz. A Csepel-sziget azonban még egészen másként festett akkoriban: a Duna két szabályozatlan ága fonta közre, kis településeit így gyakorta pusztították elemi erejű árvizek. »A nagy fútás akkor volt, amikor valahol Lakihegy és Háros vidékén volt a település tulajdonképpeni közepe; és jött az árvíz! Amikor jött az ár, elszaladtak az emberek egészen a mai Szigetszentmiklós területére, és ott telepedtek meg.«
Ezt a történetet még dédapámnak mesélgették a régi öregek, a futás szóban mindig sejtelmesen
hosszúra nyújtva a futás ú-ját…
Nem tudni, valóban másutt volt-e a régi Szigetszentmiklós közepe, ám az bizonyos, hogy a régiek emlékeiben igen erős nyomot hagytak a Duna áradásai. Ezért sem jogos annyira kárhoztatni a nagy folyamszabályozásokat. A Kis-Duna mai, úszólápokkal tarkított arculata részben éppen annak köszönhető, hogy az 1870-es években Gubacsnál elrekesztették ezt a folyóágat, mivelhogy nagyon tartottak az áradásoktól. A védművet aztán az 1900-as években már zsilipek váltották föl, nehogy a zárás miatt teljesen elapadjon a folyó. A Kis-Duna medrét pedig időről időre kikotorták, megtisztították, így biztosítva a folyóág hajózhatóságát. Az igazán nagy problémák azonban
az 1950-es években kezdtek mutatkozni. Az addig még fürdésre is nagyszerűen alkalmas Duna-ágat az északi települések szennyvize annyira túlterhelte, hogy le kellett zárni a város strandjait. Így én már sosem fürödhettem a szigetszentmiklósi szakaszon. A problémát aztán a partszakasz folyamatos, máig tartó beépülése is tetézte. Miklóson az 1960-es években az is megesett, hogy egy nagyobb partszakaszt csalárd módon többeknek is eladtak, és végül apró parcellákra osztottak. A sűrűn egymás mellett épült házak jószerével mindegyikéhez horgászbejárót és stéget építettek, ez pedig az élőhelyek súlyos felaprózódásához vezetett. A tavalyelőtti olajkatasztrófa azért is volt olyan rettenetes csapás, mert egy különös szerencse folytán fennmaradt, egybefüggő úszólápot semmisített meg.

Az úszólápok alighanem a Soroksári-Duna legromantikusabb és legértékesebb élőhelyei. Nagyon
sokfélék lehetnek. Némelyik valóságos úszó szigetként lebeg a Dunán, és olyan erős az anyaga, hogy akár egy embert is megbír a hátán. Egyes lápfoltokon csak páfrányok nőnek, másokon viszont már bokorfüzesek is tanyát vernek. Kedvenceim a lápok égerlevelekkel borított tocsogói; ezekben gyakran találok acélkéken csillogó telepes harangállatkákat. Minthogy az úszólápok adottságai ilyen sokfélék, az élőlények valósággal válogathatnak a számukra kedvező élőhelyfoltok között. Pontosan úgy, mintha étteremben választanának ételt. Ám ha az élőhelykínálat sokfélesége és számossága valamiért csökken, idővel az ott honos fajok is eltűnnek.

Sajnos az olajszennyezés mint téma ma már jelentős szakirodalommal bír. Az ilyen típusú szennyezések első áldozatai az esetek zömében a legapróbb lények. Csak néhány különleges baktérium képes lebontani az ásványi olaj némelyik mérgező összetevőjét. Mikroszkópom alatt a parányok valósággal menekültek az olaj elől. A felvételek készítése közben azt kellett tapasztalnom, hogy az olaj még ott is jelen van a vízben, ahol szabad szemmel nem látni – ott van az, csak éppen apró, mikroszkopikus méretű cseppek formájában. Ebben a tényben voltaképpen semmi új nem volt számomra, hiszen már bőven olvastam róla. Élőben tapasztalni azonban szó szerint hátborzongató volt. A helyhez rögzült harangállatkák mit sem sejtve szűrögették a vizet, és minden bizonnyal felvették belőle a táplálékszervezeteikkel nagyjából egyező méretű olajcseppeket is. Nem azért volt ez megrázó felismerés, mert a harangállatkákat féltem, hanem azért, mert a harangállatkák igen fontos ökológiai funkcióval rendelkeznek. Az árvaszúnyoglárvák előszeretettel legelik a harangállatkákból és egyéb apró lényekből álló élőbevonatot. Ha a táplálékuk szennyezett, a szúnyoglárvákban is felgyülemlik a méreganyag. Azt talán mondanom sem kell, hogy a szúnyoglárvák és hasonló, parányi édesvízi gerinctelenek a halak fő táplálékai közé tartoznak. Így hiába tüntetnek el minden látható olajfoltot a vízi szennyezés helyszínéről a mentesítés során, a szemmel nem látható, mikroszkopikus méretű olajcseppecskék visszamaradnak, és halmozódni kezdenek azokban az élőlényekben, amelyek végső soron az embernek is táplálékul szolgálnak.

Az olajszennyezés tanulságait levonva: a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem hagyjuk beépíteni az elpusztult élőhelyet. A természet lassan magához tér majd, gyógyulni kezd, ám a gyógyuláshoz alighanem több évtizedre lesz szüksége. Az is fontos felismerés számomra, hogy a természetpusztító kataklizmák nem csak a mikrovilágban és azon keresztül a teljes ökoszisztémában okozhatnak súlyos károkat.
Az elvesző élőhelyekkel a róluk szőtt legendák is eltűnnek, vagy legalábbis elvesztik minden alapjukat, megfoghatatlanná válnak az utókor számára” – figyelmeztet az emberi felelősségre Becz Barnabás Álmos biológus.
A Ráckevei-Duna-ág egyre jobban gyógyuló úszólápjait mi magunk is megnézhetjük, a 2002-ben megépített tanösvényen sétálva, Szigetszentmiklóson. A gyalogutat az iszapból megszilárdult zátonyon alakították ki, a vízelvezetők fölött pedig fahidakon kelhetünk át.
Készült az aktív Magyarországért felelős kormánybiztos és az Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ támogatásával.