Veszélyben a cikászok

A cikászok külsőre a pálmákhoz hasonlító ősi, kétlaki, nyitvatermő növények, amelyeket talán ritka dísznövényként ismerünk, a triász és a jura időszakokban azonban rendkívül elterjedtek voltak: az akkori világ növényzetének ötödét cikászok tették ki. Mára azonban jócskán megcsappant az arányuk, sőt, a 21. századra kimondottan ritkává, veszélyeztetetté váltak. A Smithsonian Magazine szerint az élőhelyvesztés és az illegális növénykereskedelem a legfőbb tényezők, amelyek e fura, ősi növényeket a kihalás szélére sodorják.

A legelső cikász-kövületre a mai Brazília területén bukkantak rá, a 280 millió éve élt növény pikkelyes kéreggel óvta magát – ahogyan a cikászok mindegyike. „E kövületek számos olyan tulajdonságot mutattak, amelyeket a ma élő cikászokból jól ismerünk, ám szokatlan kombinációkban” – magyarázta Mairo Coiro, a Ronin Intézet szakembere. A korabeli cikászok a virágos növények olyan csoportját képviselték, amely a mai szem számára nagyon idegennek hat, s olyan, mára kihalt rokonaik voltak, mint a magvaspáfrányok. A cikászok a 252 millió évvel ezelőtt volt, eddigi legnagyobb kihalási hullám, a perm végi kihalás túlélői közt voltak, s ezt követően váltak globálisan elterjedtté. A 200-66 millió évvel ezelőtti időszakban gyakorlatilag mindenütt megtalálhatóak voltak, olyan gyakoriak voltak, hogy az őslénykutatók még azon is elgondolkodtak, hogy talán a dinoszauruszok terjeszthették a magvaikat.

Könnyen azt gondolhatnánk, hogy a cikászok evolúciója igen komótos volt, ám a botanikusok szerint nagyon is hatékonyan alkalmazkodtak a körülmények változásaihoz, ezt például egy 2011-es tanulmány is bizonyította, amelyben a különféle éghajlati változásokhoz való alkalmazkodásukat mérték fel. A ma élő kb. 300 cikászfaj legtöbbje fiatalabb 12 millió évnél; bár korábban igen sokféle cikász létezett, a dinoszauruszok kihalásakor számtalan fajuk szintén kihalt, és évmilliókig pihent a család. Csak 12 millió évvel ezelőtt indult be újra a fajkeletkezés, ekkor ismét egy nagy cikászhullámot élt át bolygónk. A nedvesebb és szárazabb, hidegebb és melegebb időszakokkal együtt hullámzott a cikászok mennyisége, sokfélesége is, s mai képviselőik igen sokféle környezetben megtalálhatóak. Ez azonban megtévesztő lehet, ugyanis 62 százalékuk vörös könyves, sok-sok tucatnyi faj az emberi tevékenység miatt vált veszélyeztetetté.

Cikász a világ legmagányosabb növénye is, egy Dél-Afrikában honos faj, az Encephalartos woodii. E cikászt 1895-ben fedezték fel, már ekkor is csak egyetlen egy hímivarú egyede élt, és azóta se találtak nőivarú egyedét sehol, bár az „ősapa” számos hajtását vegetatív úton szaporították, így sokfelé megtalálható már a botanikus kertekben, de ez a sok egyed mind hímivarú klón, illetve másik fajjal alkotott hibrid.

Magán növénygyűjtők vagy épp a cikászban tradicionális gyógynövényt látók áhítoznak a ritka fajokra, s ahogy az állatokra, úgy a növényekre is szakosodtak illegális gyűjtők és csempészek közvetítésével a világ számtalan pontjára jutnak el a veszélyeztetett ritkaságok. Ezt a tevékenységet, vagy épp az élőhelyeiket nagy gyorsasággal felforgatókat nem lehet a korábbi természetes folyamatokhoz hasonlítani, így hiába tett több százmillió év alatt tanúbizonyságot a cikász az alkalmazkodóképességéről, az emberrel nem tudja felvenni a versenyt.

Ha egy orvgyűjtő egy kis cikászpopulációra bukkan, akkor annak a növénycsoportnak a sorsa megpecsételődött. A cikász lassú egyedfejlődése, kétlakisága és lassú szaporodása miatt eleve veszélyeztetett, s ezért a kis közösségek különösen könnyen semmisülnek meg, ha a néhány egyed jó részét kiemelik.

Szerencsére akadnak nagy cikászvédelmi programok is, és a botanikus kutatók segítségével talán számos olyan helyre is vissza lehet telepíteni őket, ahonnan valamilyen emberi ok miatt eltűntek. A botanikus kertek, kertészeti kutatóintézetek a tudományos kutatások mellett a szaporításukkal is foglalkoznak, és ahogy elvettük az esélyt a 280 millió éves növényektől, úgy vissza is adhatjuk nekik, egy kis összefogással.