National Geographic Magyarország

A Debreceni Egyetemen annak idején nagy hangsúlyt fektettek a lápok, tavak, libbányok, és tömpölyök csoportosítására, valószínűleg azért, hogy ne jöjjünk zavarba, ha be kell mutatkoznunk valami mocsaras izének.

Nekem személy szerinti kedvenceim az olyan mikroélőhelyek, mint a telmák, például egy csiga- vagy kagylóhéjban megbúvó vizek, amelyekbe akár két árvaszúnyog lárva is elfér, ha kicsit összehúzzák magukat.
Sokáig mégiscsak holmi pióca és szúnyogneveldének néztem ezen élőhelyeket, majd meglátogattam a Tapolca melletti Billegét, aminek már a neve is nagyon kedves.

Messzebbről nem sok látszik a hely varázsából, de odaérve csak áll az ember tátott szájjal, miközben a víz lassan bugyog befelé a csizmaszárba. Kristálytiszta jéghideg erek kanyarognak a zsombékok között, melyek tövében rózsaszín virágú lisztes kankalinok bújnak meg. Később a szerény külsejű árokvirággal találkozhatunk és illatos hagymások tömegével, de igazi növénysztár a nagy aggófű, mely csak az ilyen tőzeges között szivárgó állandó, de mérsékelt patakvíz borítást kedveli. Különleges igényei miatt csak itt és a tatai Fényes-forrásoknál találkozhatunk vele.

Sajnos azonban a lápok, mocsarak a melegedő, száradó klíma egyértelmű vesztesei. Betegeskedik a hajdan híres Vindornyai-láp, az egerbaktai és kállósemlyéni mohos, valamint a lápok zászlóshajója a bátorligeti ősláp is sorvadozik. Nem tudok továbbá sok jót mondani az adorjánházi vidrafüves láprétről sem, amit pedig mint külön növénytársulást is leírtak. Lovak legelik a gyérvirágú csetkákát és a rostostövű sást, a vidrafű pedig már virágozni sem mer.

Hiába öntözték annak idején egy másik Balaton-felvidéki lápréten a lisztes kankalint tövenként pillepalackos infúzióval és locsolták kézi erővel az egerbaktai lápot, nem tudták megállítani a természetben elindult folyamatot. Mondjuk sok pénzzel még visszafelé is lehet forgatni ezeket, mint Németország lápmegőrző programjaiban, ahol még nyári füzértekercsre is szert tettek valahonnan…

Kis vizes előszobák általában a hegyvidéki forrásgyepek, kakukktormás és veselkés változatban havasi varázslófűvel a Zemplénben és hegyi perjével a Mátrában. Már nem előszoba, hanem bemutatóterem nagyságú a zempléni Mogyorós-tető gyapjúsásosa, ahol a hengeres sás, a tőzegpáfrány és az erdei zsurló mutatkozik, körbe pedig kereklevelű körtikék ülnek a bokrok tövében. Szintén nem könnyű rábukkanni a Nyirád mellett lévő gyapjasmagvú sásosra, ami azóta határozottan jobban érzi magát, hogy Magyarország elvetette bauxit nagyhatalmi terveit. Úgyhogy időlegesen fellélegezhettek a bakonyaljai és tapolcai-medencei pici és sérülékeny szántóföldek, utak és művelt erdők közé szorult foltjai.

A Sümeg környéki nyúlfarkfüves láprétek, a szentimrefalvai sásláprét, a Balaton még meglévő, kevés természetes öblében vannak még téli sásos rétek, Zánka és Badacsonytördemic környékén, a posvány kakastaréjjal, gázlóval és a vízilófarkkal.

Valahogy egyébként az is probléma, hogy ezeknek a vizes területeknek nem túl jó a természetvédelmi sajtója és sajnos okszerű látogatásuk sem egyszerű, ezért az emberek többségének a láp szóról a lidércfény és nyomtalanul eltűnt marhacsorda jut az eszébe.
Egyébként lidércfény hiteles szemtanúk szerint a mai napig létezik Penészlek mellett a Nyírségben.

Végül kimondani is szép, van egynéhány gyapjúsásos dagadólápunk is igazi vízágyszerűen rugózó tőzegmoha szőnyeggel, rajta a rovarfogó kereklevelű harmatfűvel, a hüvelyes gyapjúsással és tarajos pajzsikával. Kicsi eldugott helyek, de a mieink. Erdélyben vannak nagyobb és fajgazdagabb testvéreik, pallós bemutatóösvénnyel, ahol hasra feküdve lehet szemezni a tőzegrozmaringgal is akár.

De nem lehet azt mondani azért, hogy nálunk nincs fejlődés. Nem eszünk például mezei pacsirtát reggelire és nem húzzuk rá a kormányt az úton átballagó sünre. Innen már csak pár lépés az a környezettudatos magatartás, hogy ne építsünk bevásárlóközpontokat ex lege védett lápokra és mocsárrétekre.

#láp #mocsár #természetvédelem