A magyar ipartörténet föld alatti kuriózumai: a piktortéglaüregek

2022.06.02.NG

National Geographic Magyarország

A budaörsi hegyekben rejtőző különleges üregeket a hétköznapi szóhasználatban barlangoknak is hívjuk, bár nem természetes képződmények. Tulajdonképpen, ezek - a ma már tájsebek - valaha bányaként működtek. És hogy milyen anyagot rejtettek, a rég sorsára hagyott bányatárók? Most utánajártunk.

Minden egy futással kezdődött – emlékszik vissza Berentés Ágnes geográfus, aki megismertet bennünket e bányák történetével. Marosffy Dani barátommal – aki a környéken cseperedett gyerekből felnőtté, és lett tájfutó – sokat futkároztunk a budai erdőkben. Egy ilyen alkalommal mutatta meg nekem Dani a jelzett turistaút mellett nyíló üreget – azt, amelyik később a Henci nevet kapta tőlünk. A kicsit görnyedősen induló, de széltében kényelmes két párhuzamos folyosó egy nagyobbacska teremben teljesedik ki. A bejárás telefonnal világítva, futóruhában is sok élményt adott, de fotósfelszerelés és erős fejlámpa nélkül mégsem volt az igazi, így aztán még aznap este visszamentünk, de már felszerelkezve. Másnap egy újabb, szintén az út mellett nyíló üregbe kúsztunk be. A szűk, poros járaton gyökerek elvarázsolt labirintusába jutottunk. Ott már nem volt mindegy, hova lépünk, mihez nyúlunk. Nem stabil, oldott szálkő, hanem repedező, kiszáradt agyag és porló homok, kőzetliszt vett körbe minket. A következő napokban, hetekben újabb és újabb üregeket fedeztünk fel, megbámultuk a sokszor vas vagy szerves anyag által szivárványszínűre csíkozott falakat, és megfogalmazódott bennünk a gondolat: meg kell osztanunk a csodás, de sok helyütt veszélyeket rejtő világgal kapcsolatos információkat.

Miként alakultak ki ezek az üregek, amelyekről oly kevesen tudnak, noha sokan túráznak Budaörs környékén? A történet az 1880-as években kezdődött, amikor még sok környékbeli sváb család élt a piktortégla alapanyaga, a budaiföld bányászatából. Ez az anyag ásványtani szempontból kvarccal és kalcittal szennyezett kaolinit. Felső miocén korú, hidrotermális hatásokra átalakult, fehér, sárgás, okkeres agyag, homokkővel és kőzetliszttel települ változó vastagságú rétegekben.

A budaiföldet kézzel fejtették a budaörsi dombok, a Csíki-, a Frank-, a Kakukk- és a Biai-hegy gyomrában. A nyersanyag fejtése során csak keskeny tartópilléreket hagytak meg, így labirintusos alaprajz alakult ki. A vágatok olykor több szinten futnak, a szintek között néhol nincs több 10 centiméternél, helyenként egymásba lyukadtak, másutt termekké nőnek, vagy egyemberes kúszójáratra szűkülnek.

A bányászok karbidlámpa fénye mellett keresték, és ásóval-csákánnyal fejtették a világos rétegeket. A nyersanyagot a szűk, négykézlábas járatokból svingének nevezett kosarakban húzták ki, a függőleges aknákból vödrökben termelték föl. Egyes járatokban talpfák nyoma is kivehető, ezek szerint csilléket is használtak szállításra. A budaifölddel megrakott szekerek elé 25-30 mázsányi rakományt elhúzni képes muraközi lovakat fogtak. A kibányászott agyagot a telephelyeken kalodákba aprították, 2-3 napig iszapolták, vajpuhaságig dolgozták.
A munkát onnantól asszonyok folytatták: nedvesített, fából készült sablonokkal téglákká formázták az agyagot, majd a még nedves téglákba vasbélyegzővel bepecsételték a tulajdonos jelét. A napon szárított téglákat azután újból kocsikra rakodták, majd hazai és külföldi piacokon értékesítették.
A piktortégla kedvelt alapanyag volt az akkori idők szobapiktorai, -festői körében, mivel a mészfestékhez 10 térfogatszázalékos arányban keverve tetemesen növelte a festék tapadását és fedőképességét, kiadósabbá tette a festékréteget.

Az 1950-es években a bányákat államosították, a termelés megszűnt. A vágatokat berobbantották, befalazták, némelyiket később rekultiválták, de közel kétszáz üreg átvészelte az eltelt évtizedeket.

Nagyon fontos tudnivaló, hogy ezek az ipartörténeti értékű üregek szépek, érdekesek és védendők,
viszont erősen omlásveszélyesek! A repedezett plafon már puszta érintésre, sőt magától is beomolhat! Némelyik üreg labirintusossága a tájékozódást is igencsak nehezíti. Így bármennyire csábítanak, semmiképpen ne merészkedjünk az üregekbe!

Két üreg képez kivételt, ezeket jó szívvel ajánlom, mert faluk állékony, és képet adnak a piktortéglaüregek világáról. Egy könnyű, délutáni séta útvonalára felfűzhető a két táró, bejárásukhoz elég a túraöltözék és egy jó lámpa. Induljunk a Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI) épületétől, menjünk a piros kereszttel, majd sávval jelzett úton lefelé, amíg elágazáshoz nem érünk. Jobbra, az erdészet által hagyott rózsaszín jelzésen túl ösvény indul; verekedjük át magunkat a cserjésen, és már láthatjuk is a körbehálózott, „Balesetveszély” felirattal is jelzett területet. Ott van alatta első üregünk, a 2,4 méter széles, 45 méter hosszú Garázs.
Nem tudunk másik piktortéglaüregről, amely ilyen nagy átmérőjű, ilyen magas és ilyen „formatervezett” lenne. Az alagút omlásban végződik, de odáig biztonsággal besétálhatunk, és megcsodálhatjuk a sávos tárófalat.

Ha kigyönyörködtük magunkat, térjünk vissza a turistaútra, és menjünk tovább a piros jelzésen előbb balra fordulva, majd a hármas elágazásnál a középső utat választva találhatunk egy táróbejáratot, ez az írás elején már említett Henci.

Elég tágas járatszelvény jellemzi, nehéz benne eltévedni, hátrapillantva a beszűrődő fényt is sokáig láthatjuk. A bejárati táró kerekded terembe vezet, a plafonon zsírosan fénylik a budaiföld, a falakat vas-oxid színezi vörösre. A teremből kissé meggörnyedve még egy ideig folytathatjuk utunkat a hegy belsejébe, de a járat hamar véget ér (hossza 173 méter).
A Piktortéga-üregek weboldalon a kalandvágyó érdeklődő láthatja az üregek elhelyezkedését, és túraleírást is olvashat, amelynek segítségével biztonsággal beléphet a különleges földmélyi világba.