Így ciripelt egy szöcske 270 millió éve

Bolygónk történetének 90 százalékában a természetes zajok a szél süvítése, a vulkánok robbanásai, a mennydörgés és a tenger hullámainak robaja voltak. A ma olyannyira hétköznapi állati hangok sehol se jelentek meg évmilliárdokig. A Föld első erdőségei még csendben álltak, se zümmögés, se ciripelés nem hangzott fel a levelek árnyékában, mígnem valamikor a perm időszakban megszólalt a szárazföldön az állatvilág.

Az első olyan állat, amelynek biztosan tudjuk, hogy volt hangja, egy szöcskeféle volt, a 270 millió évvel ezelőtt élt Permostridulus. Az ősi szöcske szárnyain nemcsak felismerhetőek voltak azok a kis rücskök, amelyek dörzsölésével hangot adott ki, hanem még a hangot magát is lehetett rekonstruálni.

David George Huskell a The Scientist magazinban mutatta be a különös ősi hangokat. A Permostridulus a Pangea szuperkontinens száraz, belső területein élt, ahol csupán a vízfolyások, tavak közelében volt némi növényzet. Ez biztosította az állatok számára a megélhetést. E vizek nagyon finom szemcsés iszapja őrizhette meg az ősi szöcske szárnyának azokat a redőcskéit, amelyekkel egykor muzsikált, és amelynek egyetlen helyszínen, Franciaországban előkerült kövületei alapján rekonstruálni is lehetett a hangját. A pár centis szárny erezetében egy pár milliméteres, megemelkedett, vastagabb erekből felépült, hullámos terület (amelynek a szárny mechanikai erősítésében nem volt szerepe) szolgált hangszerként. A modern szöcskékhez képest e hangszer még szabálytalanabb felépítésű volt, ám ennek ellenére a szárnyak összedörzsölésével muzsikálni tudott a korabeli szöcske.

Meghallgathatjuk az állat hangját önmagában, illetve úgy is, ahogy fajtársaival kórusban ciripelhetett.

A koncepció kissé önkényes, hisz nem tudjuk, milyen gyorsan dörgölte össze a szárnyát a szöcske, s azt sem, hogy voltak-e rezonáns tulajdonságai a szárnyaknak, azonban a hullámos redők méreteinek megmérésével a kutató igyekezett a mai rovarokéhoz viszonyított, realisztikus modellt alkotni. A kevésbé szabályos elhelyezkedésű redőknek köszönhetően a szöcske muzsikája kissé reszelős hangon szólhatott, a mai szöcskékéhez képest.

Nem lehet azt se tudni, mi céllal ciripelhetett az ősi szöcske, lehet, hogy a mai rokonokhoz hasonlóan párválasztáshoz, vagy épp a riválisok elriasztásához használhatta. Az is lehet, hogy a hanggal a ragadozóit igyekezett megriasztani (ehhez persze az is kell, hogy a ragadozó képes legyen meghallani), ahogy számos mai ízeltlábú is teszi.

A hangképző szervek más funkcióval születtek eredetileg. A rovarok szárnyai a repüléshez fejlődtek ki, ám, mint azt a jelen példa is mutatja, hangadásra is tökéletesek (gondoljunk csak a zümmögésre), ugyanilyen példa a sáskák hátsó lába is, amely szintén dörzsölés révén ad ki hangot. A gerincesek gégéje eredetileg azt a célt szolgálja, hogy az állat ne fulladjon meg, ám emellett remek hangképzőnek bizonyult.

Ha egy nyári estén az erdőből, a kertből, vagy a parkból a szöcskék (lombszöcskék) ciripelő kórusát hallgatjuk, gondoljunk arra, hogy már 270 millió éve is hasonló muzsikusok lakták a Földet.