A farkasok az ízületi betegségben szenvedő szarvasokra vadásznak

Az az elfogadott álláspont, hogy a ragadozók a leggyengébb, idős, beteg egyedekre vadásznak, s ezzel kordában tartják a betegségeket is a zsákmányállataik körében, ám az elméletnek igen kevés éles tesztje volt eddig.
A farkas valamikor a világ legszélesebb körben elterjedt emlőse volt, ám az élőhelyvesztés, a vadászat rendkívüli módon lecsökkentette a létszámukat, és csak kemény, kitartó munkának köszönhetően lehet a legújabb időszakban sikerekről beszélni a visszatelepítésük kapcsán. Ám e sikereknek nem mindenki örül, így ugyanis nőnek az emberrel való konfliktusaik is, a háziállatok vadászata miatt. Azonban számos vizsgálat bizonyította már azt, hogy ahol sikeresen visszaállították a farkasállományt, ott az egész ökoszisztéma nyert a dolgon, a Yellowstone-ban például a növényevők állományának féken tartásával javult a növényzet helyzete, s a farkasok hagyta tetemek a dögevők és más fajok számára jelentenek plusz tápanyagforrást, így a fajok sokféleségéhez is hozzájárul a jelenlétük.

A Michigani Műszaki Egyetem szakembereinek új kutatása, amelyről a Frontiers in Ecology & Evolution szakfolyóiratban számoltak be, a farkasok jelenlétének egy újabb jótékony hatását tárta fel: a szelektív zsákmányejtés révén is javítják a biodiverzitást. A kutatás szerint a farkasok az idős, és az ízületi kopásban szenvedő jávorszarvasokat ejtették el elsősorban, nem az erejük teljében lévő, egészséges példányokat.

A szelektív zsákmányejtés azt jelenti, hogy egy bizonyos típusú zsákmány gyakrabban fordul elő a ragadozó étrendjében, mint azt az adott állat természetes előfordulási aránya indokolná, ez esetben ezt értsük úgy, hogy hiába van sokkal több egészséges jávorszarvas, a farkasok mégis a betegeket választják zsákmányul. Azt tudjuk, ha egy ragadozó a fiatal vagy az idősebb egyedeket ejti el, kevésbé befolyásolja az egész állomány nagyságát, mivel ezek az egyedek nem szaporodnak. Azt azonban kevésbé ismerjük, hogy mi történik, ha a beteg állatokat emeli ki a ragadozó a populációból, bár a szakemberek feltételezése szerint ezzel javítják az állomány általános egészségi állapotát.

A kutatók most egy 33 éves időszak esetei alapján felmérték, mekkora mértékű a farkasok zsákmányejtésén belül az osteoarthritisben, kopásos ízületi betegségben szenvedő jávorszarvasok aránya, illetve milyen a zsákmány koreloszlása. „Az osteoarthritis egy fokozatosan rosszabbodó, a mozgásképtelenség felé haladó betegség, amelyet az ízületek, mint a térd- vagy a csípő porcának károsodása okoz. Ahogy öregednek az egyedek, egyre nagyobb valószínűséggel, és egyre súlyosabb formában lép fel náluk a betegség” – magyarázta Dr. Sarah Hoy, a kutatás vezetője.

A farkasnál tízszer nehezebb zsákmányállat elejtésében egyértelműen előnyt jelent, ha az nem képes megfelelően mozogni, nem volt hát csoda, hogy az eredmények szerint a farkasok az idős példányokat vadászták, és kerülték a legjobb erőben, életük delén lévőket. Azok az egyébként fiatalabb példányok, amelyeknek súlyos ízületi kopásuk volt, a koruk ellenére is jó eséllyel zsákmányként végezték, az idős példányoknál azonban nem volt akkora jelentősége a betegségnek.
A vizsgálatokból kiderült, hogy azon éveket követően, amikor több jávorszarvast ejtettek el a farkasok, a jávorszarvasok körében lecsökkent az osteoarthrisben szenvedők aránya, feltehetően annak okán, hogy a farkasok a beteg állatokat vadászták elsősorban.

Az eredménynek természetvédelmi jelentősége van: a farkasok igen hasznosak lehetnek abban, hogy egy zsákmányállat populációját egészségesen tartsák, mindezt természetes és etikus úton, s így nem lenne szükség arra, hogy a beteg állatok kilövésével kelljen befolyásolni az állomány egészségi állapotát. Annak, hogy a farkas kivonja a forgalomból a beteg, idős állatokat, jelentős ökológiai haszna van, ezt pedig akkor is figyelembe kell venni, amikor a farkasok vadászatát engedélyezik valahol.