Újra szabadon szárnyalhat a Spix-ara

Az 1990-es évek közepére már csak egyetlen vadon élő egyedét ismerték ennek a gyönyörű madárnak egy brazil város, Curaçá közelében, s 1995-ben kétségbeesett próbálkozásba fogtak a természetvédők és a szakemberek, hogy megmentsék a világ legritkább madarát, számolt be a Science.

A többi aránál kisebb termetű (kb. 30 dekás) madarat először 1638-ban írta le egy német természetkutató, Georg Markgrabe a brazil Pernambuco tartományban, nevét pedig egy másik német, Johann Baptist von Spix után kapta, aki 1819-ben egy példányát lelőtte, s hazavitte Münchenbe, megjegyezve, hogy igen ritka madár. A fajt 200 évvel később a vadonban kihalttá nyilvánította a Természetvédelmi Világszövetség.

A 2000-ben még élő utolsó vad egyed egy hím volt, fogságban pedig alig három tucat élt gyűjteményekben és állatkertekben. Még egy tojót is kerítettek a szakemberek, s ezt a hím élőhelyén szabadon engedték – alig két hónapra rá találkozott és párzott is a két madár – majd a tojó 2 hét múlva rejtélyesen eltűnt. Évekkel később egy ember azt mondta, hogy egy villanyvezeték alatt találtak rá elpusztulva. Nigel Collar, a BirdLife International szakembere szerint azonban a papagájok nem szoktak nekirepülni a villanyvezetékeknek, sokkal valószínűbb, hogy a madarat egy illegális befogó csípte el. Vajon van-e még innen visszaút?

2022. június 11-én, negyed századdal a tojó rejtélyes eltűnését követően azt tervezik, hogy nyolc Spix-arát engednek szabadon a vadonban, s az év végén még 12 egyed követi majd őket, s ez a következő évek során még folytatódik. Ha minden a tervek szerint halad, e madarak a Spix-ara természetes élőhelyén egy új populáció megalapítói lesznek. Meglehetősen kevés visszatelepítési program van világszerte, s ezek egyike sem arapapagájokkal foglalkozott eddig.

Nagyon kevés madár-visszatelepítési program volt sikeres, és egyik se volt ennyire ambiciózus, mondta el George Amato, az Amerikai Természettudományi Múzeum természetvédelmi biológusa, hozzátette, a Spix-ara esetében egyszerűen muszáj megpróbálkozni vele. „Remélem, sikeres lesz, mert egyszerűen nincs több lehetőségünk.”

A Spix-ara természetes élőhelye a caatinga, vagyis az a száraz szubtrópusi erdő, ami egyedül Brazíliában létezik, s az ország területének kb. 10 százalékát foglalja el. A mintegy 3 hónapos esős évszakban minden üde és zöld, majd az év további részében a növényzet elfonnyad, elszürkül, kifehéredik – erről kapta a nevét is a terület a tupik nyelvén. A Spix-ara egykor itt fészkelt, vízfolyások közelében, ám amire a tudomány felfedezte a fajt, a caatinga egy részét már felosztották állattartó farmerok közt.

Azt sosem fogjuk megtudni, hány Spix-ara élt egykoron, de ahogy egyre nőtt az emberi jelenlét az élőhelyén, úgy vált még ritkábbá a faj, azonban ez további csapást is jelentett, hisz ritkasága miatt igen értékes volt a papagájgyűjtők körében, akik több tízezer dollárt is fizettek egyetlen példányért. „Minél ritkább volt, annál inkább státuszszimbólummá vált” – mondta Collar. Olyanná vált, mint a bélyeggyűjtők körében a kék Mauritius bélyeg. „A nagyon gazdag, nagyon szenvedélyes gyűjtők mind magukénak akarták tudni egy-egy példányát, és szinte bármit megtettek ennek érdekében” – mondta Roland Firth, a Fajok és Populációk Megmentéséért Zoológiai Társaság természetvédelmi szakembere. 1987. elején már csak 3 vadon élő egyedről tudtak a szakemberek, ám az év végére kettőt befogtak a vadorzók. Az utolsó hímet 2000-ben látták utoljára.

Egy német civil szervezet, a Társaság a Veszélyeztetett Papagájok Megmentéséért (ACTP) elhatározta, hogy visszatelepíti a Spix-arát a vadonba. Berlinhez közeli telephelyén több mint 170 madár lakik. 2020 márciusában 52 madár költözhetett Brazíliába egy magánrepülőn utazva Martin Guth üzletember és papagájgyűjtő jóvoltából. 2021-ben három fióka is kikelt a brazil társintézményben, s ezek több mint 30 éve az elsők, amelyek az eredeti hazájukban látták meg a napvilágot.

A madár kivitele 1967 után illegális volt, így nagyon kevés olyan Spix-aráról tudtak a visszatelepítést az 1990-es években megtervezők, amelyek alkalmasak lehettek volna egy szaporítóprogram számára. 1996-ban csupán 39 egyed léte volt ismert a különféle magángyűjteményekben, állatkertekben, s köztük csak 9 volt vadonból eredő, a maradék egyetlen pár utódaiból állt. Bonyolult és ellentmondásos folyamat vezetett el odáig, hogy ma egyáltalában létezhet e program. Kalandos és jórészt titkos ügyletek sorozata eredményezte azt, hogy mára egy svájci magántenyésztőnek köszönhetően 3 olyan, addig tenyésztésben részt nem vett madár is beléphetett a tenyészprogramba, amelyek génfrissítése elengedhetetlen volt a sikeres szaporodáshoz. 2012-ben egy brazil helyszínen a faj megmentésére vállalkozók egy találkozóra jöttek össze, de a kölcsönös vádaskodáson túl nem jutottak előrébb. „Valljuk be, ennél az asztalnál mindannyian bűnözők vagyunk, hisz a világ egyetlen Spix-arája se kerülhetett legálisan magántulajdonba” – mondta a találkozón egy katari sejk magánrezervátumának állatorvosa. A sejk 2014-es halála után a madarai a német tenyésztőközpontba kerültek, majd 2018-ban végre megszületett a megállapodás az ACTP s a brazil kormány közt is a brazíliai telephelyről.

A Spix-ara tenyésztése különösen bonyolult. Fenyegeti őket egy fertőzés, amely az emésztőrendszerük idegeit sorvasztja el, s ezzel lassan magát a madarat is. A kórokozó felfedezését követően a tenyésztésbe vont madarakat azonban tesztelni tudták, s így ez a veszély elvileg elmúlt. A másik gond az alacsony szaporulat. A madár monogám és nagyon válogatós a partnerét illetően. Csak néhány pár volt, amely szaporodott, s ezért eleinte minden hangsúlyt arra helyeztek, hogy minél több fióka keljen ki – a genetikai sokféleségre csak később kezdtek figyelni. Azt persze nem lehet befolyásolni, hogy egy papagájnak pont az az ellenkező nemű madár tetsszen meg, amelyik genetikailag is megfelelő párja lenne, ezért mesterséges megtermékenyítésbe fogtak a szakemberek.

Eleinte a hím madarak kloákáját ujjal masszírozva nyerték ki az szaporítóanyagot, majd később kifejlesztettek egy elektromos stimuláló eszközt, amelynek igen gyenge áramütése hatására bocsátja ki a madár a spermáját. „Gyerekkorunkban a 9 voltos elemeket a nyelvünkhöz érintve gyenge csiklandozást éreztünk, valami hasonló hatást kell elképzelnünk a papagájoknál is” – magyarázta Michael Lierz állatorvos. Innentől megnyílt az út a megfelelő genetikai összetételű párok kiválasztása előtt.

A Spix-arákkal együtt egy másik faj, a marakánaara (Primolius maracana) vadon másutt befogott egyedeit is ugyanazon helyeken fogják szabadon engedni, a két faj nagyon hasonló életmódú, s a szakemberek abban bíznak, hogy közös csapatokba verődve élhetnek majd – nagyobb eséllyel a megmaradásra. Minél nagyobb csapatokat engednek ki egyszerre, annál jobbak az esélyeik is, a marakánaarák pedig a Spix-arák „mentoraként” segíthetik helyismeretükkel azok életét.

Azt nem lehet tudni, hogy sikeres lesz-e a nagy erőfeszítéseket és rengeteg anyagi ráfordítást igénylő visszatelepítési program, de a szakemberek bíznak abban, hogy megmenthető a caatinga rejtélyes kék papagája.