Ázsia hőse, az elefántsuttogó – 1. rész

2022.07.06.Balogh Boglárka

National Geographic Magyarország

Saengduean „Lek” Chailert, vagy ahogy a legtöbben ismerik, az elefántsuttogó épp csak elkiáltja magát az észak-thaiföldi Elephant Nature Parkban, amire örömteli, mélyről jövő trombitálás a felelet a tisztás végéről.

Lek felnevet, újra kiált, majd az elefántok, ormányukat vidáman felcsavarva, fülüket hatalmasra tárva mintegy vezényszóra nekiiramodnak. „Jönnek a mamához” – kacsint rám. Bár Lek 61 éves, apró termetének, fekete hajának, és örökkön csillogó szemének köszönhetően harmincnak néz ki.

Mintha megmozdult volna az ember alatt a talaj, a hat elefánt súlyától dübörög a föld. Kutyák futkároznak körülöttük, valahol vízi bivalyok bőgnek, Lek ugyanis nem csak elefántoknak, hanem 500 kutyának, kétszáz macskának, és a bivalyoknak is otthont teremtett a pandémia idején.

Egy pillanatra átfut az agyamon, vajon hogyan reagál majd a csorda, hogy idegenként szorosan ott állok közöttük, de Lek mellett még a két tonnás jószágok sűrűjében is biztonságban érzem magam. Mikor megtorpannak, ormányukat megmentőjük köré fonják, olyan közel vannak hozzám, hogy érzem a felhevült testükből felszálló párát.

Lek megöleli őket, majd leül a lábukhoz a földre. Egy pillanat alatt agyon tudnák taposni, de az elefántok csak szeretettel tapogatják, átlépnek a feje felett, hatalmas lábukat finoman a vállára teszik, hogy dörzsölje meg a térdüket. Ha nem a két szememmel látnám, el sem hinném, mennyire óvatosak és intelligensek tudnak lenni ezek az óriások.

Lek az utóbbi 25 évben több mint 200 elefántot mentett meg koldulásból, illegális fakitermelésből, cirkuszból, kényszermunkából, de ahogy mondja, a Covid alatt még rosszabb lett a helyzet, ugyanis turisták hiányában a legtöbb lovaglást és fürdetést kínáló elefántpark bezárt, költségeiket nem tudták fedezni, így bár korábban évtizedeken át harcoltak Lek, és az állatokat csakis nézni engedő etikus parkja ellen, ahol nem alkalmaznak semmiféle fenyítést az elefántok betörésére, most legtöbbjük tőle kér segítséget.

A thai kormány ugyan 1989-ben végleg betiltotta az elefántok ipari illetve mezőgazdasági munkára való használatát, az állatok szenvedését az új törvény korántsem szüntette meg teljesen. A munka nélkül maradt gazdáknak valamiből pénzt kellett előteremteniük maguk és az elefántjaik eltartására, így az állatok legtöbbje a cirkuszban és a turistaiparban, vagyis az etikusnak egyáltalán nem nevezhető szafari parkokban kötött ki.

Az elefántturizmus régóta jövedelmező iparág Thaiföldön. A világ minden tájáról érkező látogatók a mai napig 20 és 150 dollár közötti összeget fizetnek azért, hogy elefánton lovagoljanak, vagy megnézzék, ahogy az állatok trükköket hajtanak végre. Bár arról nincsenek pontos adatok, hogy mennyit is hoz évente az elefántturizmus, de az beszédes, hogy a Covid előtt egy fiatal, betanított egyedért akár 80 000 dollárt, vagyis harmincmillió forintot is kifizettek a parkok.

Lek nem tagadja, Dél-kelet Ázsia egyik legmegosztóbb női személyisége, akit kompromisszumot nem ismerő munkája miatt elefánttartó családja kitagadott, nemzetközi fórumokon való felszólalása, az elefántprodukciókat kínáló parkok bezárása melletti kardoskodása miatt pedig nem egy halálos fenyegetés érte az utóbbi évtizedekben. Bekerült a világ hat legbefolyásosabb női állatvédői közé, a Times magazin Ázsia hősének nevezte, akinek kitartásáért és munkájáért Hillary Clinton mondott személyesen köszönetet Washingtonban. Parkjában Angelina Jolie, Brad Pitt, és Paul Mccartney mellett más híresség is megfordult már.

Ahogy fültanúja lehettem magam is, Lek bölcsődalokat énekel az elefántjainak, valóban különös kötelék fűzi mindhez, gyermekeiként szereti őket.

Lek elefántok iránti rajongása családi vonás, Észak-Thaiföld egyik törzsi falujában nőtt fel hetedmagával, ahol az állatok gondozói, a mahoutok is élnek. Nagyapja a közösség sámánja volt, aki nem csak tanácsot adott, de sokszor a betegeket is a házába fogadta, Lek anyja pedig gondoskodott róluk. Kicsi lányként csupán annyit látott, hogy a hívatlan vendégeknek köszönhetően a család egyébként is szűkös vagyona egyre csak csappan. Mikor megkérdezte a nagyapját, miért vállal minden beteget erőn felül ingyen, az öreg azt felelte: „Mert boldoggá tesz, hogy segíthetek”. Bár azok, akiknek a nagyapa segítő kezet nyújtott, nem tudták pénzben kifejezni a hálájukat, amikor eljött a betakarítás ideje, egyszerre csak mindenhonnan megjelentek, hogy segítsenek, de ugyanez történt, mikor híre ment, hogy az öreg új házat épít. A jóság megszolgálta magát.

A nagyapja életszemlélete lebegett a szeme előtt, amikor Lek 16 évesen első, fakitermelésen szenvedő elefántját megpillantotta. Épp fordítóként dolgozott egy misszionáriusnál, amikor hangos sírásra és trombitálásra lettek figyelmesek, ami az erdő mélyéről jött. Lek közelebb akart menni, hogy saját szemével lássa, mi történik.

„Láttam a bikát” – kezdi a történetet, miközben a ventilátor alatt ülünk, és a felszolgált jeges teánkat isszuk. A park eddigi 80 elefántja mellé érkezett újabb 24 egyed komótosan sétál, ismerkedik az új tereppel. „Iszonyatos méretű fahasábokat kellett elhúznia, nyilvánvalóan erején felüli munkára kényszerítették. A legborzasztóbb az volt, ahogy a gazdái minden egyes húzásnál, mintha ezzel még nagyobb erőkifejtésre tudnák ösztönözni az elcsigázott állatot, a fejére vágtak a kampós végű bottal, a farát pedig husángokkal ütötték. A bika minden ütésre felsírt, közvetlenül rám nézett. Láttam, ahogy kicsordulnak a könnyei, a fejéből szivárgó vérrel keveredtek. Könyörgött, hogy tegyek valamit, de semmit nem tehettem. Amikor hazaértem, egyszerűen képtelen voltam elaludni, csak a gyötrelmes sírást hallottam újra és újra, ha behunytam a szemem, az elefánt esdeklő, reményvesztett, riadt tekintete jelent meg előttem. Azt hiszem, már akkor eldőlt a sorsom. Vissza akartam menni, hogy segítsek neki, legalább gyógyszereket vigyek, de nem volt pénzem.”

Lek megpróbált felszolgálói állást szerezni, de túl fiatal volt, így egyetlen étterem sem alkalmazta. Végül egy bowlingpálya üzemeltetője felvette mosogatni. Fizetése körülbelül 1,50 dollárnak felelt meg hat órányi munkáért naponta, de ez elegendő volt ahhoz, hogy gyógyszerre spóroljon. Egy hónappal később látogatta csak meg újra a bikát, vitt magával egy orvost, meg a gyógyszereket is. Akkor látták csupán, hogy az állat teljesen le volt soványodva, testét mindenütt elfertőződött ütések és vágások borították, a szemét pedig alig bírta kinyitni. 45 évvel ezelőtt, a világ eldugott sarkában, fenn a hegyek között a dzsungelben senki nem tudta, ha akarta volna se, hogyan gyógyítsa meg a beteg elefántját. Mikor Lek és az állatorvos ellátta a bikát, a fiatal mahout megjegyezte, hogy a szomszéd faluban lévő egyedeknek is segítségre lenne szüksége. Minél mélyebben hatolt Lek a dzsungelben, annál több elcsigázott, agyondolgoztatott, teljesen legyengült elefántot látott. Mikor megkérdezte a mahoutokat, mikor hagyják abba az állataik a munkát, azok csak megvonták a vállukat: majd ha már nem bírnak állni, meg enni se.

„Magam is a szegény, hegyi törzsek egyike közül jövök. Emlékszem, mikor anyám elé álltam, és bejelentettem neki, hogy én márpedig elefánt menhelyet fogok nyitni, csak nézett rám, és nem akart hinni a fülének. Megkérdezte, hogyan képzelem, miből? Én voltam az első nő, aki a falunkból tanult, és egyetemre ment, anyám azt szerette volna, ha a kormánynak dolgozom, mert akkor végre nem lettünk volna lenézett, törzsi család. De én sziklaszilárdan tudtam, hogy az életem az elefántokról fog szólni, ezért csak annyit mondtam neki: – Mama, meg tudom, és meg is fogom csinálni. Ma is ez az életfilozófiám.”

Miután Lek képzőművészetből lediplomázott az egyetemen, egy darabig a könyvtárban dolgozott, mellette pedig túravezetőnek állt. Később mosodát nyitott, és minden pénzét félretette, hogy az elefántokkal foglalkozhasson. Végül 1991-ben elindította a Jumbo Express nevű utazó klinikát, hogy segítsen a beteg elefántokon, majd elhatározta, hogy bár földje egyelőre nincsen, megvásárolja azt a bizonyos első bikát. Sajnos azonban későn érkezett vissza a hegyekbe, az elefántot addigra halálra dolgoztatták. Ám volt helyette egy másik, Mae Perm, a tehén, akit egy illegális fakitermelő telepen tartottak. Lek egyik barátjához vitte az állatot, később pedig, amikor 1996-ban megvett 2 hektárnyi földet, már újabb egyedeket is hozott. Mikor családja megtudta, hogy álma megvalósulni látszik, ők is odaköltöztek, hogy segítsék a munkáját, ám hamar kialakult köztük a konfliktus, ugyanis Lek kivételével mindenki a turizmusban akarta dolgoztatni a frissen mentett elefántokat. Nem volt más választása, Lek kivált közülük.

„Ma ők a legnagyobbak a Chiang Mai régióban, itt van mellettem a parkjuk. Fő profiljuk még mindig az elefánton lovaglás, a velük való festészet, produkciók, persze azt nem reklámozzák sehol, hogyan idomítják az állataikat. De tudom, látom, mennyit szenvednek az elefántok fizikailag és mentálisan is, míg megtanulják a kívánt előadást, és nem tudok hallgatni erről. Szegény anyám, ha látná. Évtizedek óta nem beszélünk a testvéreimmel, és nem rajtam múlik, hogy ez így van.”

Ahogy Lek meséli, az Elephant Nature Park megszületése egy tehetős texasi szponzornak volt köszönhető, aki 6 millió dollárral támogatta, hogy megvehesse a kezdetben 20 hektáros területet, ami ma már százhuszonegyre nőtt. Lek férje, a kanadai Darrick Thompson az, aki minden munkából ugyanúgy kiveszi a részét, mint az asszony. Húsz év után, ez lett az ő élete is.

„Darrick és egy barátja filmet forgatni jöttek hozzánk, ám a forgatás után Darrick itt maradt, mint önkéntes – meséli Lek, mikor megkérdezem, hogyan találkoztak. „Sose akartam férjhez menni, az én életvitelembe, tudtam, nem fér bele sem egy férj sem egy gyermek. Már négy hete volt nálunk, amikor a munkatársaim állandóan azzal jöttek, hogy vigyázzak, mert látják, hogy Darrick hogyan néz rám. Féltettek, hogy csak egy pipa leszek a jóképű kanadai listáján – mosolyog.

„Aztán a menedzserem végül azt javasolta, hogy a békesség érdekében, mondjuk meg Darricknek, hogy más jön a helyére, ki kell költöznie. Sose beszéltem vele a forgatáson kívül, most oda álltam elé, és megkértem – nem a legfinomabb modorban –, hogy pakoljon. Nem túl lelkesen, de nekilátott.

Épp lent voltam a parkban, amikor egy iszonyatos reccsenést meg egy hangos puffanást hallottunk az étterem felől. Mikor odanéztem, láttam, hogy az egyik rakoncátlan kölyökelefánt felmászott a fából készült emelkedőre a terasz alá, ahol Darrick állt, és beszakadtak a gerendák alatta. Darrick, mindent eldobva utána vetette magát, és mint egy anyatigris, elkezdte egyedül a mentőakciót. Álljunk csak meg egy pillanatra – néztünk össze a menedzseremmel – lehet, hogy túl elhamarkodott volt ez a kiköltöztetés?”

Darricket annyira megbabonázta az apró termetű, de annál harciasabb nő munkája és személyisége, hogy elhatározta, azzal bizonyítja szándékai komolyságát, hogy elviszi Leket Kanadába, hogy bemutassa a családjának.

„Természetesen külön szobát kértem, és megmondtam neki, nehogy a barátnőjeként mutasson be, mert nem vagyok az” – kuncog Lek. „De ahogy Darrick a családjával bánt, és velük törődött, meggyőzött arról, hogy mennyire különleges és jó ember.”

Bár Lek mindegyik elefánthoz ugyanolyan szeretettel és gondoskodással közeledik, ahogy mondja, nem ő, hanem az elefántok döntik el, mennyire kötődjenek majd hozzá, az emberhez. Szemmel láthatóan akadnak olyanok, akik rá se hederítenek, ahogy közöttük sétálunk, a park legidősebbje, a 100 éves matróna épp csak felemeli a fejét a közeledtünkre.

„Az a fiatalokból álló csapat, akikhez megyünk, bárhol legyek is, rohannak utánam, de Darrick után is. Lassan harminc éve foglalkozom mentálisan és testileg is sérült elefántokkal, megtanultam, hogy óvatosan kell bánnom velük az elején, hiszen az ember eddig csak szenvedést okozott nekik. Egyetlen egyszer taposott az egyik vak elefánt a lábamra, szerencsére nem törte el, illetve volt egy balesetem egy kölyökkel is. Árvaként került hozzánk, az anyját a szeme láttára ölték meg, majd felgyújtották. Mikor idekerült, mindenkinek nekiment, mégis valahogy meg kellett etetni. Kezdetben egyáltalán nem fogadta el a cumisüveget, később, mikor már komolyan éhezett, akkor közelebb engedett magához, azt is hagyta, hogy megérintsem. Már-már azt gondoltam, hogy minden rendben lesz, de mikor megitta a tejet, egyszerűen nekem jött, egy bordám eltörött.
Tudtam, nagyon óvatosnak kell lennem a kicsivel. Aztán mikor elaludt, belopóztam hozzá, simogattam, beszéltem neki, altató dalokat énekeltem, később az etetés közben is, míg végül megbékélt, és kiválasztotta a mahoutját is. Nálunk mindig az elefánt dönti el, mely mahoutnak a hívására válaszol.”

Lek és csapata azonban nem csak az elefántokkal foglalkozik, de a mahoutokat és családjaikat is segíti, a környező hegyi törzseket kávéültetésre ösztönzi, az élelmet helyi gazdáktól szerzi be, az iskolákban pedig vadvédelmet oktat.

#mahout #Thaiföld #thaiföldi utazás