A végzetes thaiföldi szökőár egy magyar túlélő szemével

A modern kori történelem egyik legpusztítóbb szökőárja az indonéziai Szumátra észak-nyugati partjainak közelében történt, a Richter-skála szerinti 9,1-9,3-as erejű, víz alatti  földrengés okozta. A cunami legalább két, de egyes helyeken hat, egyre magasabbra tornyosuló hulláma lecsapódva a partra elöntötte az utcákat, a belső lakott helyeket, víz alá temetve a házakat, elsodorva az autókat, embereket. Akkor még nem jelölték a menekülés útvonalát táblákkal, senki nem tudta, mi vár rájuk aznap reggel.

Phi Phi Don szigetére ma mindenki azért jön, hogy a Leonardo Di Caprio főszereplésével bemutatott A part című film ikonikus színhelyére, a Maya Bayre hajózzon, sznorkelezzen vagy búvárkodjon, de Sziráki Józsefnek teljesen mást jelent ez a földi paradicsom.

Sziráki József

Forrás: Balogh Boglárka

Ahogy a 46 éves, Svédországban élő férfi meséli, azon a végzetes napon senki nem sejtette, hogy Phi Phi Don fő településének, Ton Sainak reggel 10 óra után mindkét öblében visszahúzódott a víz. Amikor fél órával később a szökőár beszáguldott a pálmafákkal szegélyezett partra, a félszigetet mindkét oldalról elöntötte az árhullám.

Az egyik vízfal 3 méter míg a másik 6,5 volt.

Az akkor 29 éves József és barátnője egy bungalóban, a hegy oldalában szálltak meg, december 26-án délelőtt lesétáltak az Andamán-tenger partján fekvő Cabana hotel elé, ott napoztak és fürödtek.

„A barátnőm vette észre, hogy hirtelen több száz méterre visszahúzódott a víz.
Mivel nem tudtam, mi fog történni, kezdetben nem is nagyon foglalkoztam vele. Ám a távolban megjelent egy fehéren habzó alacsony hullám, ami egyre közelebb tartott a part felé változatlan méretben. Ez már furcsának tűnt, ezért felugrottunk a mögöttünk levő, 1 méter magas betonoszlopra és onnan néztük a tengert. Se a helyi lakosok, se a turisták nem voltak felkészülve arra, ami ezután következett. Talán annak árulkodónak kellett volna lennie, hogy amint a víz visszahúzódott, megjelent három thai férfi, és kitépte a pénzkiadó automatát a falból, majd mindenki előtt elsétáltak vele.
Aki aznap korábban ébredt, mint mi, azok érezték a földrengést, de nem tudták, hogy ez okozta aztán a cunamit. Mikor a hullám 40-50 méterre volt a parttól, bár semmi fenyegető nem volt benne, nagyon rossz érzésem támadt, kézen fogtam a barátnőmet és magam után húztam a hotel irányába.
Bár nem ismertem a szállodát, szerencsére azonnal megtaláltam az üvegezett lépcsőház ajtaját, ahová beszaladtunk. Épp hogy felfutottunk a lépcsőkön, amikor az első hullám a falnak csapódott.”

Sokan a hotel tetejére menekültek a cunami elől.

Forrás: CabanaHotel

Ahogy József meséli, mire felértek a hotel teraszára, már mindenki pánikba esett. A barátnője szó szerint sokkot kapott, remegett és semmiféle szólongatásra nem reagált.
„Felnéztem, és láttam hogy a hotel tetejére a teraszról fel lehet mászni, mert volt egy nyílás a tetők találkozása között. Odahúztam egy asztalt, két széket tettem rá, de ekkor a többiek ellöktek minket, és felmásztak előttünk. Végül nehezen, de sikerült nekünk is feljutni a tetőre.
Több órát ültünk a hotel legmagasabb pontján a cserepeken.
Az emberek csak sírtak, volt, aki a súlyosan fejsérült anyukájának énekelt, mert így szerette volna könnyebbé tenni az utolsó perceit. Volt, aki kétségbeesetten arról faggatott, hogy láttam-e a babáját. Kérdeztem, hol laktak. Bár a válaszból tudtam, hogy ott nem maradt más, csak a ház alapja, mégis azt feleltem, hogy biztos minden rendben van vele. Sajnos a baba nem élte túl az áradást, mert olyan erős volt a hullám, hogy kitépte a pici testet az apa kezei közül.
Pár óra múlva, mikor lementem a recepcióra vizet keresni, mindenhol halott gyerekek és felnőttek feküdtek. Próbáltam másra koncentrálni, másképp ezt nem lehetett kibírni. Később is megannyi halott gyereket láttam a parton, nem akartam tudatosítani, hogy gyerekek. Csak évekkel később, mikor magam is apa lettem, voltam nagyon magam alatt, mert át tudtam érezni a szülők fájdalmát. A recepción négy üveg vizet vettem magamhoz, amiből kettőt megittunk, kettőt pedig eltettünk.”

Thaiföld 2004. december 30-án.

Forrás: Patrick AVENTURIER/Gamma-Rapho via Getty Images

Józsefék csak délután jöttek le a tetőről, bár a tengervíz elég gyorsan visszahúzódott, talán 10 perc után. A pontos időre, ahogy mondja, nem emlékszik. De arra igen, hogy amikor mentek fel a hegyre, hogy ott, a magasban töltsék az éjszakát, az járt a fejében, hogy Phi Phi Don csodálatos szigete úgy néz ki, mint ahová ledobtak egy bombát. Minden megsemmisült, csupán egy-két nagyobb beton építésű hotel maradt meg.
A hegyen tíz-tizenöt különböző nemzetiségű turistával virrasztották át az éjjelt étel és ital nélkül. Bár Józsefék elővették a két palackos vizet és megosztották mindenkivel, ám velük ellentétben akadt egy nő, akinél zacskóban édesség lapult, amiből senkinek nem adott. Nem ítélkezik, ahogy mondja, mindenki másképp viselkedik egy katasztrófa idején.

„Akadt valakinél egy telefon, amivel hívtuk a svéd követséget, mert Svédországból utaztunk, kettős állampolgár vagyok. Haza is telefonáltunk nagyon röviden.
Azt a választ kaptuk a követségtől, hogy reggelig maradjunk a hegyen, és 7 órakor legyünk a kikötőben, ott vár majd a segítség.
Az ígérethez képest semmit nem kaptunk.

Semmink nem maradt, se pénz, se útlevél, se repülőjegy. A hajóra várva hallotta egy svéd család, hogy svédül beszélünk. Ők vettek nekünk ruhát, ételt. Az utazást Bangkokba és a három éjszakai szállást is kifizették. Egy évvel a szökőár után visszatértünk a szigetre. Ez az utazás segített abban, hogy megértsük, mekkora szerencsénk volt, és a döntéseket, amiket abban a helyzetben hoztam, mind helyesek voltak. Ha 1-2 másodpercet várunk, vagy rossz irányba futunk akkor, talán már nem lennénk itt.
Hogy feldolgoztam-e amit láttam? Képtelenség megmondani.
Ennyi év elteltével se tudom felfogni, hogy túléltük. Vannak filmek is a Cabana hotel teraszáról, ahonnan a tetőre másztunk. Ha nézem a felvételt, olyan érzésem van, mintha nem én lettem volna ott. Annyira hihetetlen. A hotel második emeletén például nem maradtak meg a falak, egy hajó állt a szoba közepén, amit a hullám dobott be oda. A szálloda összes ablaküvege berobbant a szökőár érkezésekor, amiből én semmit sem hallottam. Érdekes módon teljesen csönd volt a fejemben menekülés közben. A túlélés ösztöne hajtott, csak arra koncentráltam, merre tovább, a hangok teljesen kimaradtak.”

A hivatalos adatok szerint a turistákkal együtt tízezer ember tartózkodhatott Phi Phi Don szigetén, s bár 2005 júliusáig mindössze 850 áldozatot találtak meg, a helyiek mintegy négyezerre becsülik a halottjaikat.

Az életben maradtakat evakuálták és menekülttáborokba helyezték, a thai kormány lezárt területnek nyilvánította Phi Phit. A katasztrófában az épületek 70 százaléka eltűnt, a romokon aztán újra épültek a szállodák, éttermek, és a 12 négyzetkilométeres szigeten ma már senki meg nem mondaná, hogy az itt élők jóformán mindegyike elvesztette egy vagy több szerettét azon a szerencsétlen, karácsonyi napon.