A víz alatti világ beporzói

A víz alatti növények beporzása eddigi ismereteink szerint úgy történik, hogy a víz sodrása juttatja el a pollent a másik növényre – hasonlóképp a felszíni növények szélbeporzásához. Először pár éve kezdtek repedések mutatkozni ezen az elméleten, amikor egy tengerifűről kiderült, hogy a pollenjét kis nyálkatokban bocsátja ki éjjel – akkor, amikor a vízi gerinctelenek aktívak, ráadásul az állatok fogyasztják is a tápláló pollent. Ekkor tengeri férgek és kis rákocskák testén találták meg a növény pollenjét, s hozzájuk kötötték a beporzói szerepet is.

Most újabb, ezúttal kísérleti bizonyítást nyert, hogy a víz alatt is vannak beporzók, jelesül egy ászkarákról derült ki ez a tevékenység. Az ászkarákok (Isopoda) szárazföldre jött rokonait jól ismerjük, találkozhatunk velük bármilyen védett, nyirkos helyen – akár egy virágcserép alatt a teraszon, akár egy kő vagy faág alatt az erdőben.

Az Idotea balthica nevű tengeri ászkarák a beporzója egy Gracilaria gracilis nevű vörösmoszatnak, amint arról egy francia kutató, Myriam Valero vezette nemzetközi kutatócsoport beszámolt a Science folyóiratban. Az apró termetű, 4 centisre megnövő vízi ízeltlábúak gyakran járkálnak a moszat hajtásai közt, annak felületén élő mikroalgákkal táplálkoznak. A Gracilaria moszat pedig, más moszatokkal ellentétben nem bocsátja útnak petesejtjeit, hanem kis tölcsérszerű ágacskáiban tartja, így a hímivarú növényen fejlődő, ragacsos külsejű hímivarsejteknek, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk pollennek, valahogyan be kell jutniuk ide. A kutatók több mint gyanúsnak tartották a moszaton fel-alá grasszáló ászkarákokat…

Az állatkák mikroszkópos vizsgálata megmutatta, hogy a testükre nagy mennyiségben rátapadtak a moszat pollenjei, így pedig könnyebben elképzelhető volt, hogy fontos szerepük lehet a beporzásban. Ennek igazolására laborban növesztett moszatokat vizsgáltak meg a szakemberek. A kísérletek során hagyták a növényt „magától” illetve ászkarákok segítségével szaporodni, s kiderült, hogy ahol az ászkarák segítette a beporzást a hímivarú moszatról a nőivarúra szállítva a pollent, azok a moszatok 20-szor sikeresebben szaporodtak! Azért azt érdemes szem előtt tartani, hogy egyelőre csak laboratóriumi körülmények közepette bizonyították a beporzást, a természetben valószínűleg hasonlóan fontos hatása lehet a víz áramlása is.

A kapcsolat azonban mindkét fél számára kedvező lehet: az ászkarák, főként a fiatalok, igen könnyen elbújnak a moszat ágai közt, és sokszor a moszathoz hasonló színt is öltenek. Mindemellett a moszaton növekvő egysejtű diatómákkal táplálkoznak, s azzal, hogy letisztogatják a moszat ágairól a diatómákat, a moszat gyorsabban is nő.

A felfedezés más szempontból is meglehetősen elgondolkodtató. Jelenleg a rovarok a növények legfontosabb beporzói, és azt tudjuk, hogy csak mintegy 140 millió éve alakult ki az állatok közvetítette beporzás a szárazföldi növényeknél. Azonban a vörösmoszatok már 800 millió éve élnek a tengerekben, és igen könnyen lehet, hogy az állati közvetítő szerepe a beporzásukban már sokkal korábban megjelent, mint a szárazföldet választó növényeknél.

Számos kérdés vár még válaszra e különös kapcsolatról: vajon az ászkarákok jelenléte kiválthatja-e a moszat pollenjének kibocsátását? Képesek-e az állatkák megkülönböztetni a hímivarú és a nőivarú moszategyedeket? Vajon fennáll-e hasonló kapcsolat más tengeri fajok közt is? Azonban a víz közegellenállása sokkal nagyobb, mint a levegőé, ezért könnyen lehet, hogy még a tápláló pollen vagy nektár miatt se biztos, hogy megéri direkt odaúsznia egy állatnak a vízi növényre, ezért nem is lehet olyan elterjedt a vízi világban ez a módszer, mint a szárazföldön.