Apálykor támadnak a kék tarisznyarákok

A Virginiai Tengertudományi Intézet ökológusa, Dr. Davis Johnson ugyan már 20 éve a tengerparti sós mocsarakban végez megfigyeléseket, nemrégiben azonban olyasmit látott, ami még egy ilyen tapasztalt szakember számára is meglepő volt. A kutatót és kollégáit 2021 szeptemberében a virginiai sós mocsarak egyikében érte az apály, és azt vették észre, hogy a kék tarisznyarákok kicsiny, vízzel telt üregekben elbújva kitámadtak a mit sem sejtő integetőrákokra.

„Izgalmas volt, hisz egy kimondottan vízi ragadozó volt előttünk, amelyik a víz alatt vadászik, eszik, lélegzik, szaporodik, és most a vízen kívül keresett magának táplálékot.” – mondta Johnson. „Olyan volt, mint amikor a krokodilok lesből támadnak a gnúra Afrikában.” A kutatók az Ecology szakfolyóiratban mutatták be a különleges felfedezésüket, és sikerült videókat is felvenniük a különleges támadásokról.

Volt olyan rák, amelyik 70 méterre volt a víz peremétől, ez mintegy 800 rák-testhossznyi távolság. A kék tarisznyaráka sáros álcájából hirtelen kiugorva kapta el a másik rákot, majd azt a kis vizes üregbe visszavonultan elfogyasztotta. Persze az ismert, hogy a kék tarisznyarák az integetőrákokra vadászik, azonban ezt eddigi ismereteink szerint csak a vízben teszi. A félig szárazföldi életmódú integetőrákok apálykor védetten keresgélhettek a feltárult tengerfenéken az eddigi elképzelések szerint, azonban a megfigyelések ezt most megcáfolták.

Felmerül, hogy vajon mennyire lehet elterjedt ez a viselkedés a kék tarisznyarák esetében, mennyire tekinthető sikeresnek e stratégia? Vajon maguk ássák a kis gödröket, vagy a természetesen előfordulókat használják ki? Miként viszonyulnak a ragadozókhoz (sirályok, gémek, kócsagok), amelyek egyébként az integetőrákokra vadásznak ilyenkor? Van-e más vízi állat, amely hasonló vadászatra adja a fejét?

A kutatók visszatértek a helyszínre a felfedezés után két héttel, és újabb, már célirányos megfigyeléseket végeztek. Ezekből a megfigyelésekből és újabb felvételekből sok érdekességet is leszűrtek, például azt, hogy a legtöbb így vadászó kék tarisznyarák fiatal, nem ivarérett egyed volt, és azt, hogy az üregek a rákok méretét tükrözték, így valószínűleg ők áshatták maguknak – ezt később a videók igazolták is. Azonban nem voltak hűek az üregeikhez, a támadások után a legközelebbi elérhetőbe húzódtak vissza, akár egy vízzel telt lábnyomba is, illetve elzavarták a közeli üregben már ott lévő másik kék tarisznyarákot.

Kiderült, hogy a lesből támadások harmada volt sikeres vadászat – ez háromszor nagyobb arányú sikerességet jelent, mint a jegesmedve vadászata, és körülbelül olyan hatékonyságú, mint a házi macskáé. Úgy tűnik, az iszapos álca jó álca a rákok számára, mivel a ragadozók se vették észre őket, egy esetben szó szerint centikre sétált el egyik mellett egy, egyébként rájuk vadászó sirály (a fenti videóban ezt is megnézhetjük).

A különös tevékenységet egy másik rákfaj szintén nem hétköznapi tevékenysége segítheti elő: a Sesarma reticulatum nevű lila mocsári rák a parti zsinegfű-csomókat „lelegeli”, s ezzel lecsupaszítja a felszínt, Johnson szerint ennek köszönhetően a kék tarisznyarákok könnyebben ásnak üregeket maguknak. Az elméletre némiképp igazolás lehet az, hogy a lecsupaszított területeken kétszer annyi volt a kék rák is és az integetőrák is, mint a növényekkel teli partszakaszokon.

A különös viselkedés azt jelzi, a parti sós mocsarak e rákok számára sokkal fontosabb terepet jelentenek, mint eddig hitték, s emellett remek megfigyelési lehetőségeket is rejt magában a helyzet az ökoszisztémák összekapcsolódására. „Ahogy a krokodil összeköti a folyót a szavannával, s ahogy a grizzly az erdőbe viszi a lazacból nyert energiát, úgy kapcsolja egybe a kék tarisznyarák a sós mocsarat a közeli tengerrel.” – tette hozzá Johnson.