Ez az állat nagyobbra nő az esőtől

Könnyen lehet, hogy egy eddig fel nem ismert biológiai szabályszerűséget fedezett fel az a kutatócsoport, amely egy dél-amerikai, az Andok nyugati és keleti oldalán egyaránt élő kis egérszerű rágcsáló, az Abrothrix hirta egyedeit mérte fel. A kutatók eleinte azt hitték, külön fajba tartoznak a hegység két oldalának egerei, ám a genetikai adatok alapján biztosan azonos faj egyedei voltak, mégis igen nagy méretkülönbséggel, az élőhelyük szerint. Az okok feltárása céljából 450, e fajhoz tartozó, múzeumokban őrzött koponyát vizsgáltak meg, számolt be a Eurekalert.

Számos olyan biológia szabályt ismerünk, amelyek az állatok méretét vagy épp színét befolyásolják annak függvényében, hogy hol él az adott állat, például a Bergmann-szabály azt mondja ki, hogy az északabbra élők nagyobb termetűek (a jobb hőháztartás miatt). Azonban a kutatók által felmért több száz múzeumi egérkoponya alapján semmi, már ismert szabályszerűség nem magyarázta a keleti és nyugati populációk közti méretkülönbséget. Gyakorlatilag 19 különböző környezeti sajátosság szempontjait elemezték, ám egyik se magyarázta az eltérést. Egyetlen összefüggést találtak: az állatkák hosszúsági fok szerinti élőhelyét, vagyis pusztán attól függőnek tűnt a nagyságuk, hogy az Andokhoz képest keletre vagy nyugatra éltek-e.

Fölvetődött egy ismert szabály lehetősége: a rendelkezésre álló forrásoké. Az ismert és könnyen érthető, hogy egy állat nagyobbra nő ott, ahol több forrás (élelem) áll rendelkezésére, mint a nélkülözéssel járó helyszíneken, ám ezt nem lehetett semmilyen szélességi övekhez köthető dologgal összefüggésbe hozni. A szabály fennáll például úgy, hogy egy élőhely szárazabb részein kisebbé válnak az állatok. Egy másik, a hegyi vagy nem hegyi élőhelyre vonatkozó szabály is szóba jöhetett, ám ezzel sem lehetett megmagyarázni az egerek közti eltéréseket.

Bár az egerek mérete a rendelkezésre álló források szabályát látszott követni, ám nem volt világos, mi okozta ennek különös földrajzi mintázatát: miért volt több forrás az Andok nyugati lejtőin, mint a keletin? A kutatást vezető Noé de la Sancha aztán hirtelen ráébredt, amikor egy előadásán épp az esőárnyék ökológiai hatásairól tanította diákjait.

Esőárnyéknak nevezzük azt, amikor egy hegy egyik oldalán a felemelkedő légtömeg kicsapódó párája még azon az oldalon lehull, majd a hegy túloldalán a leszálló légtömeg szárazzá válva nem ad csapadékot. E hatásnak köszönhetően alakultak ki a világ legszárazabb sivatagai is, például az Atacama. E hatásnak köszönhetően igen éles különbségek alakulhatnak ki a hegyek két oldala közt, az esős oldalon dús erdők, a száraz oldalon sivatag is lehet. A hatás a bolygó szinte minden hegyén és hegységén kimutatható valamilyen mértékben.

Az ötletet követően a kutatók kiélezve erre ismét megvizsgálták az egerek méretét és beigazolódott a feltételezés: az állatok mérete megfelelt annak, mennyire volt esős vagy esőárnyékban lévő hely az élőhelyük. Bár most csak egy fajra vonatkoztak a megállapítások, a kutatók úgy vélik, elterjedtebb, nagyobb szabály lehet ez, amely más állatoknál is kimutatható s úgy vélik, más állatcsoportok esetében is érdemes lenne vizsgálni ezt a lehetőséget.

Hozzátették, a kisemlősök, pl. az egerek tanulmányozása azért is fontos, mert rajtuk könnyebb a hosszú távú változásokat megfigyelni, és a klímaváltozás hatása ezek közé tartozik. A most felismert szabályossággal együtt pedig újabb tényezőt találtak, amit figyelembe lehet venni az állatok jövőjét érintő vizsgálatokban. A kutatási eredmény a Journal of Biogeography szakfolyóiratban látott napvilágot.