Különleges sejt segíti a jak légzését

A magashegyi környezetben a ritka levegő miatt kevesebb oxigént képes felvenni az alacsonyan fekvő területekhez szokott szervezet, ám régóta ismert, hogy egyes hegyekben élő embercsoportok, illetve állatok is kiválóan alkalmazkodtak e korlátozott lehetőséghez. A jak esetében azonban annak ellenére sem vizsgálták még ezt, hogy a magashegyi ökoszisztéma fontos tagja, illetve a háziasított változataként fontos gazdasági tényező. A házi jak 3-4 ezer méteren, a vad jak pedig 4-6 ezer méteren is jól megél, vagyis igazán magashegyi állat, és azt ismerjük már, hogy a vérén, illetve szív-, tüdő- és érrendszeri sajátosságain keresztül is védekezik az alacsony légköri oxigénszint ellen. Ismert, hogy a hasonló méretű szarvasmarhákéhoz képest a jakok szíve és tüdeje is nagyobb, s erősebbek a tüdőereik is, azért, hogy jobban elviseljék a magashegyi léttel járó nagyobb vérnyomást, és fokozzák az oxigén átadását.

Most egy kínai kutatócsoport a Nature Communications folyóiratban közzé tett átfogó kutatási eredménye azt mutatta meg, hogy igen különlegesek a jakok e szempontból is.

A kutatók DNS-vizsgálatot is végeztek és összehasonlításokat az európai szarvasmarhával, így keresték azokat a speciális alkalmazkodást jelző géneket, amelyek a jak magashegyi életmódjához köthetőek. A vizsgálatokkal 127 olyan gént sikerült feltárniuk, amely ezt az alkalmazkodást szolgálja: a génkifejeződés (vagyis a gén speciális helyzethez köthető aktivitása) a jak esetében eltér a szarvasmarháétól.

A tüdőben a génkifejeződés vizsgálata során azonban egy eddig ismeretlen sejttípust is találtak a jak tüdőereinek falában. Az eltérő kifejeződésű gének közül kettő kimondottan e sejtekben volt kiugróan aktív más tüdősejtekhez képest. A kutatók szerint ez felel azért, hogy a jak tüdejének erei erőteljesebbek, rostosabbak, és ennek köszönhetően bírják jobban a magashegyi körülményeket.

A kutatók úgy vélik, hasonló speciális sejtjeik más, a magashegyi környezethez évmilliók óta alkalmazkodó állatokban is megtalálhatóak lesznek, de valószínű, hogy az emberben még nem, hisz mi csupán 30 ezer éve érkeztünk meg a Tibeti-fennsíkra.