A farkas is képes lehet a ragaszkodásra

Az ember és a kutya közti kapcsolat talán a legerősebb érzelmi kapcsolat, amely két állatfaj közt kialakult, számos kutatásban az ember és gyereke köztihez mérik, ám még hosszú évtizedek vizsgálatai után se lehettek biztosak a szakemberek abban, hogy ez miként alakult ki. A kutyákban, a háziasítás évezredei alatt alakult ki e ragaszkodás, vagy már az elődeik, a szürke farkasok is képesek lehettek rá?

Egy új, az Ecology and Evolution folyóiratban publikált kutatás szerint, amelyben fiatal farkasokkal folytattak kísérleteket, arra jutottak, hogy a farkas is válhat az emberhez kutyamód ragaszkodóvá, sőt, bizonyos körülmények esetén vigaszt és védelmet talál az ember közelségében.

A csecsemő és a gondozója (jó esetben az anyja) közti ragaszkodást mérő vizsgálatok sokasága alapján ma már standardizált módszer áll rendelkezésre ahhoz, hogy megállapítsuk ennek mértékét, s ez főként azon alapul, hogy a kisgyerek képes-e megkülönböztetni a gondozóját idegenektől. Hasonló tesztet kutyákkal először Topál József etológus és kutatócsoportja végzett, jó 2 évtizede, s ekkor derítették ki, hogy a kutyák ragaszkodása a kisgyerekekéhez mérhető. Most a Stockholmi Egyetem szakemberei farkasokkal is elvégezték a tesztet.

Azt vizsgálták, hogy mennyire képes megvigasztalni egy idegen a stresszelt állatot, és miként változik a viselkedése akkor, ha ismét a gondozójához kerül. A svéd kutatók 10 napos koruktól, vagyis még a szemük kinyílása előttől kezdve nevelték a kis farkasokat, cumis üvegből etették őket, folyamatosan, egymást váltva jelen voltak a tíz kis állatka mellett. Ezzel azt előzték meg, hogy a farkasanyák eltérő viselkedése miatt a több alomból származó kölykök is egymástól különbözővé fejlődjenek. Velük párhuzamosan (de teljesen elkülönítve) tíz husky kölyköt is gondoztak, standardizált módszerrel szocializálták őket. Amikor elérték a 23 hetes kort, egy-egy külön terembe vezették egyenként a farkaskölyköket, majd a gondozójuk ki-be mászkált, időnként egy idegenre hagyva az állatot. Ugyanezt elvégezték a husky kölykökkel is, e kísérlet hasonló volt a Topálék-féle tesztekhez.

A viselkedéstesztekből arra jutottak, hogy a kutyák és a farkasok is képesek különbséget tenni a gondozójuk és az idegenek közt, ez pedig a kutatók szerint azt jelenti, hogy kialakult bennük a ragaszkodás a gondozóhoz. Mindkét állatfaj tagjai hasonló fizikai kontaktust létesítettek a gondozóval a kísérletek során, az idegennel ritkábban tettek ilyet. A farkasok az idegenek belépésekor félelem jeleit mutatták, míg a kutyák nem, sőt, igyekeztek az idegennel barátkozni.

A stressz-tesztekben a farkasok „farkasabbul” viselkedtek, vagyis kevésbé érezték magukat nyugodtnak emberi társaságban, mint a kutyák, járkáltak fel-alá, amikor idegen volt a teremben. Ám, ha az idegen kiment, s visszajött a gondozó, abbahagyták a járkálást. Ez pedig azt jelentette, hogy a farkas stressz-szintje alacsonyabbá vált a gondozó jelenlétében, vagyis ez egy eleve meglévő „képesség” volt, nem belenevelni kell a kutyába, hanem csupán szelektálni kellett rá a háziasítás során.

A kutatók megjegyezték, hogy az eredményeik ellentétesek azzal, amit a Topál-féle csoport tapasztalt, akkor 16 hetes farkasokat vizsgálva: a 16 hetes állatokra nem voltak jellemzőek a gondozót megkülönböztető viselkedésmódok. Azonban a mostani kutatásból a svéd szakemberek arra jutottak, hogy 23 hetes korra már kialakulhatott ez a viselkedés. Különbségek voltak abban is, hogy amíg magyar kísérletben a kutyák együtt éltek a gondozóikkal, a farkasok a kísérlet előtti 2 hónapban már nem, így pedig eltérő tartási körülmények határozhatták meg az akkori eltérő reakciót a svéd szakemberek szerint. Mivel számos különböző kutatás támogatta a farkasok ragaszkodását és legalább ennyi azt, hogy nem képesek rá, valószínűleg most is további tudományos viták tárgya lesz ez a téma.