Átalakul egyes mókusok koponyája

A Londoni Természettudományi Múzeum számolt be arról, hogy azok a brit vörös mókusok (európai mókus, Sciurus vulgaris), amelyeket földimogyoróval etetnek, vad eleségen élő társaikétól eltérő állkapcsúvá válnak. A vörös mókusok egykor egész Nagy Britanniában igen gyakoriak voltak, ám a 19. század második felében, amikor megjelent (emberi segítséggel) az amerikai eredetű keleti szürkemókus (Sciurus carolinensis), az őshonosak drámai sebességgel fogyni kezdtek. Ennek az egyik oka az amerikai rokonok által hordozott mókushimlő, amely ellen ők maguk védettek voltak, de az európai vörösök sosem találkoztak korábban vele, így rengeteg állat elpusztult. Másrészt a jóval nagyobb termetű szürkemókus étrendjében sokkal kevésbé válogatós, harmadrészt pedig az ember az erdők kiirtásával is megpecsételte a vörösök életét. E körülmények kombinációja miatt mára az ország legnagyobb részéről eltűnt a faj, utolsó jelentős méretű menedéküket Skócia jelenti.

Maréknyi megmaradt élőhelyén pedig eltérő életmódja miatt eltérő útra tért a helyi mókuspopuláció. Bár a szakemberek még nem tudták eldönteni, hogy ez csak egyedi adaptáció, vagy evolúciós hatás, az viszont világos, hogy az élőhely feldarabolódása és az állatok étrendje áll a háttérben.

Anglia egyik legutolsó vörös mókus élőhelye a Liverpool közelében lévő Formby, ahol az állatokat az ember előszeretettel eteti földimogyoróval – bár e tevékenységet ma már ellenzik a szakemberek, az együtt etetett állatok körében könnyebben terjedő mókushimlő miatt. A földimogyoró könnyen kibontható, nem igényli a nagy erővel harapást, így nem veszi igénybe annyira a mókus állkapcsát sem.

Az itteni mókusok alsó állkapcsa jellegzetes formát öltött, e változásokat Kim Chandler, a Yorki Egyetem szakembere jó ideje kutatja már. „Valószínűleg nem is vennénk észre ezeket az átalakulásokat, ha nagyobb volna a mókusok populációja. A brit mókusok populációi azonban elszigetelődtek egymástól, genetikai keveredés nélküli módon.” Ez azt jelenti, hogy a skóciai, és a többi kicsiny népesség egymástól teljesen elszakadva, önálló fejlődési utat jár. Chandler a Skót Nemzeti Múzeum és a Londoni Természettudományi Múzeum gyűjteményeiben lévő mókuskoponyákat vizsgálja. Mivel e gyűjtemények folyamatosan bővülnek, ezért a változásokat is jól fel lehet ismerni bennük.

Számtalan koponya adatai alapján a kutató észrevette, hogy a skóciai és észak-angliai mókusok koponyája és alsó állkapcsa erősen eltér a délebbre, kis elszakadt csoportokban élő mókusokétól. A nagy erdőségekben élő skót és észak-angol mókusok rengeteg fenyőtobozzal, illetve (cserjén termő) mogyoróval és makkokkal találkoznak, amelyek mind kemények, nehéz őket feltörni. A Formby-ban élő mókusokat viszont az emberek földimogyoróval etetik jó ideje, egy felmérés szerint az 1990-es években az itt élő vörösök élelmének 56 százaléka földimogyoró volt.

Egyelőre még nem lehet eldönteni, hogy az elmúlt évtizedekben tapasztalható eltérés a mókusok koponyájában, állkapcsában evolúciós adaptáció, vagy a rendelkezésre álló élelemnek köszönhetően, de csupán a természetes változékonysághoz köthetően plasztikusak e csontok. Chandler még sok vizsgálatot fog elvégezni, mire megtalálja a választ e kérdésre.

Lehet, hogy a hazai mókusállományban is tapasztalható hasonló eltérés, az olyan helyen élő mókusok körében, mint Lillafüred vagy a Margit-sziget, ahol szinte mindenki eteti őket, talán egy kíváncsi hazai kutató is megvizsgálhatná, mi a helyzet nálunk!