A szajkó önkontrollja

Jól ismert az a teszt, amikor kisgyerek elé egy darabka pillecukrot tesznek, majd azt mondják neki, ha nem eszi meg, nemsokára még egyet kap. Ezzel a késleltetett jutalmazással azt lehet tesztelni, milyen türelme, önkontrollja van valakinek – jelen esetben a szajkónak. A szajkó a varjúfélékhez tartozó, különösen intelligens madár, amelyet csak a madárvilág emberszabású majmaként aposztrofálnak, szokása, hogy elrejti az élelme egy részét „ínséges időkre”, ennek köszönhető például az is, hogy a tölgyerdők fő fenntartója és terjesztője a természetben. E tulajdonsága alapján feltételezhető, hogy képes a késleltetett jutalmazást megérteni, az azonnali eleséget jövőbeli eleséggé változtatva. A kutatók szerint ez vezethetett el ahhoz, hogy e madár evolúciója során képessé vált az önkontrollra.

Az önkontrollt az emberek, csimpánzok, illetve tintahalak esetében az intelligenciával hozták összefüggésbe. Nagyon valószínű, hogy az önkontroll számos alkalommal, egymástól függetlenül is megjelent az evolúció során az egymástól rokoni szempontból igen távol álló állatfajokban.

Az összes varjúféle közt a leginkább a szajkó esetében valószínű, hogy az elrejtett élelemkészletét kirabolják, ezért még a magvak elrejtésében is képessé kellett válnia arra, hogy várakozzon a megfelelő pillanatra. A Philosophical Transactions of the Royal Society B folyóiratban közölt tanulmányban a kutatók leírták, miként alakították át a pillecukor-tesztet a szajkókra. Az volt a legfontosabb különbség, hogy a szajkónak nem cukorkát, hanem lisztkukacot, sajtot és kenyeret adtak. A nagy kedvenc ebből a lisztkukac, az pedig, hogy melyik madár szereti jobban a sajtot vagy a kenyeret, teljesen egyéni, ízlésbéli eltérésekből adódik. A szajkónak először kenyér vagy sajt került az asztalára, majd, ha ezekből nem evett, kis idő múlva megkapta az egyébként látható, de zárt helyen lévő lisztkukacot. A madaraknak 5 másodperctől 5,5 percig kellett önuralmat tanúsítva várakozni a csemegére, ez utóbbi volt a rekord, amelyet egy JayLo nevű madár tartott. A legrosszabban teljesítők „csak” 20 másodpercet voltak képesek várakozni a csemegére, de a tíz vizsgált közül minden egyes szajkó átment a teszten. A kísérletek további kombinációiból kiderült, hogy a szajkó csak akkor volt hajlandó várni a jutalomra, ha az számára kellően értékes falat volt, ez pedig a viselkedés rugalmasságáról árulkodik.

A szajkók egyszerűen félrenéztek, amikor eléjük került a kenyér vagy sajtdarabka, mintha csak így vonnák el a saját figyelmüket az élelem látványa jelentette kísértésről. Gyerekeknél és csimpánzoknál pontosan ugyanígy működik az önfegyelem e formája!

A vizsgált szajkókat egy általánosan használt, az állati intelligenciát mérő teszten is megvizsgálták, és az derült ki ebből, hogy amelyek e teszten jobban teljesítettek, azok az egyedek voltak jobbak a „lisztkukac-teszten” is. Ez hasonló összefüggés, mint amit gyerekek esetében tapasztaltak.