Pilisi rakétabázis új szerepkörben

2022.11.02.NG

National Geographic Magyarország

A fővárost egykor légvédelmi állások rendszere övezte. A Budai-hegységben és a Pilis tetején éktelenkedő, rég sorsukra hagyott betontorzókat lassan visszafoglalja a természet, de eltüntetni nem tudja – a környék fiataljainak nagy örömére.

Budapestet 13 légvédelmi bázis védte valaha, a Pilis-tetőn emelt monstrum épült a legnagyobb magasságban. 1987-től egészen az 1995-ös bezárásáig működött a 11/2. honi légvédelmi rakétaosztály. E különleges helyszínt Radisics Milán fotográfus mutatja be, nem hétköznapi fotókkal.

Forrás: Radisics Milán

A növényzet visszafoglalta már a területet, de azok az otromba betontömbök maguktól nem fognak eltűnni, és az eredeti domborzat visszaállítása is elképzelhetetlennek tűnik. Mindezt csak azután tudtam meg, hogy felkérést kaptam: fessem meg fénnyel ezt a tájsebet, színes fényekkel fotózzam le a bunkereket, már csak annak okán is, hogy a hajdani katonai területből mostanára úgyszólván rituális helyszín, fiatalok természet adta bulihelye lett. Ezért és a színek erőteljesebb működése érdekében jutott az eszembe: éjszakai képeket készítek, hogy a látvány egyszerre idézze a terep egykori és mai funkcióját. Fényfestéssel pedig eleve nagyon szeretek dolgozni, az utóbbi két évben igencsak kiismertem az éjjeli világítás csínját-bínját, így nagy örömmel készülődtem a régi-új bunkervilágba.

Pilisvörösvárról kikanyarodva, Pilisszántó felé haladva hirtelen 756 méteres hegytető magasodik föl előttünk. Uralja a környéket, és mintha hívogatna. Kilátóval a tetején, kék túraútvonallal a közelében immár turisták kedvenc kirándulóhelye, ám néhány évtizede még légvédelmi rakéták búvóhelye volt. Indulásom előtt hosszan beszélgettem a terület avatott ismerőjével, Benedek Leventével. Rengeteg hasznos tippet kaptam tőle, de egyik információra felkaptam a fejem – arra, hogy a rakéták mérgezőek voltak. „Hogyhogy mérgezőek?!” „Hát igen, a gyújtószerkezetük életveszélyes mérget tartalmazott, így mindenki csak védőfelszereléssel tartózkodhatott a bunkerben. Ezzel együtt kéthavonta elszállították a rakétákat a Kiskunságra, műszaki ellenőrzésre” – tudtam meg a témában mindent tudó Leventétől.

Mennyire értelmetlen volt mindez, villant át az agyamon – a hidegháború és minden hozadéka. De így már azt is értettem, miért kellett annyi szellőzőnyílást kialakítani a dombtetőn. Felnőtt lányommal érkeztem, ő rendszeresen segít nekem a fotózásokon. Felnyitottuk a sorompót, és az erdőn átvágva a hegytetőre vezető útra kanyarodtunk. Több terepjárót is láttunk az út szélén, némelyik fényszórója világított. Vélhetően vadászok érkeztek, de én úgy képzeltem, hogy katonák – így egykettőre visszautazhattam az időben.

Amikor 2007-ben a szürkemarhák mindennapjait fotóztam, és heti rendszerességgel bukkantam fel a hortobágyi pusztán, a pásztorok csak úgy emlegettek: „a betoncsibész” – somolyogva figyelték, hogy a városból érkező üggyel-bajjal igyekszik alkalmazkodni a természetközeli léthez. Számukra idegen környezetből érkeztem, hogy felfedezzek és megmutassak egy számomra idegen környezetet. Paradoxon, amelyet a pásztorok a maguk bölcsességével, egyszerűségével, egyetlen szóval írtak le. Persze nem bántódtam meg; legyintettem, és összemosolyogtunk. Nem tudhatták, hogy kis településen nőttem fel, a város nekem csak felnőttkori állomás.

Miért jutott ez az eszembe? Mert a Pilis-tetőn betonmonstrumra találtunk a növényzet lassan eluralkodó dzsungelében. Otromba, áthatolhatatlan falak meredeztek a domboldalon; minket voltak hivatva védeni, de bármennyire ezt sugallták, nem tudtam hinni nekik. Újra meg újra arra gondoltam: ezek a falak nem minket, inkább őket védték. Kiket? A hidegháború fenntartóit, az ideológiát, az eszmét, a látszatot. Félelem – ez is eszembe jutott. Aki ezeket a falakat építette, nagyon félhetett. Az ideológia törékenységét jelezné a beton vastagsága? Döntse el ki-ki maga, a képeim és a saját világlátása alapján.

Hallottam, hogy manapság illegális bulikat szerveznek itt, habár én nehezen tudom elképzelni, hogy a lazulni vágyó fiatalság szívesen küzdi föl magát a kaptatón, a négy kilométeres erdei úton. Aligha megy itt filmekbe illő partizás; az összefirkált falak és az eldobált festékesflakonok azt sejtetik, hogy inkább a graffitizés rítusa adja itt a bulit – önkifejezni vágyó utcai művészek használják festővászonként a csábítóan kopár, szürke falakat, csapatokba verődve fújkálják a betonra jellegzetes figuráikat, tipójukat vagy éppen a Netflixen futó Stranger Things sikersorozat emlékezetes elemeit.

A pilisi rakétabázis torzói között bóklászva olyan érzése támad az embernek, mintha visszájára fordított világban járna. Világítunk, mászkálunk föl-le Miával, a lányommal; a körberakott kövek, a hamu és az eldobott sörösdobozok jelzik, hol érdemes itt letelepedni, hol kínálkoznak a legjobb kilátópontok. Valaha stratégiai jelentősége volt az itteni, páratlan panorámának – ma randizók, túrázók, graffitizők, lazulni vágyó fiatalok igyekeznek azon, hogy új értelmet találjanak a helynek.

Ez a szándék vezette az építész Lőcsei Gergelyt is, amikor továbbgondolta az értelmét vesztett rakétabázis jövőjét, a bunkerkockákban szálláshelyeket képzelt el, a két végén nyitott, tehát átjárható, erdei úton is megközelíthető bunkerbe pedig kiállítást tervezett, amely bemutatja a Pilis természeti értékeit és a környék történetét. A 2014-ben publikált tervek megmaradtak tervnek, viszont még abban az évben megépült a pálos rend 13. századi alapítójáról elnevezett 17 méter magas Boldog Özséb-kilátó, éspedig a már meglevő geodéziai torony köré.

A Pilis ékköve ez a kilátó, csodás látvánnyal vár mindenkit, aki leküzdi a négy kilométeres kaptatót. Sokan vannak, akik leküzdik: a Pilis-tető vonzza a turistákat. Hajdanában is a torony, a földmérési célokat szolgáló építmény tövében volt a Kéktúra pecsételőhelye, az akkoriban még álló kerítés sem zavarta a turistákat. A katonáknak a sárkányrepülőkkel is akadt elég gondjuk, mivelhogy a kerítéstől félszáz méterre kínálkozott a Pilis legjobb ugróhelye.
Miával mindegyik képhez, beállításhoz azokat a színeket választottuk, amelyek a legjobban illettek a lelki szemeink előtt folyamatosan pergő történetekhez. A félperces expozíciók alatt pedig ide-oda szaladgáltunk a lámpákkal – amint azt annak idején a katonák is tették, amikor gyakorlatoztak, éjjeli próbariadót tartottak. Szóval betoncsibészkedtünk egy jót kedvenceimmel: a színekkel és a fényekkel.