140 éve nem látott madárról készültek felvételek
A madárról kameracsapdás fotó és videó is készült, egyértelműen bizonyítva, hogy még mindig megtalálható az egyetlen ismert élőhelyén.
A feketetarkójú fácángalamb (Otidiphaps nobilis insularis) Új-Guineán honos madár, amelyet ezelőtt 140 évvel, 1882-ben láttak utoljára. A fácángalambok a galamb rokonságába tartozó, nagy termetű, kb. tyúk méretű, külsőre inkább fácánra hasonlító, talajon élő állatok. A 2022 szeptemberében ismét előkerült fajt (mások szerint alfajt) a Fergusson-szigeten (Pápua Új-Guinea) sikerült megtalálni, mintegy egy hónapos kutatást követően, számolt be a Cornell Egyetem.
„Az út legnagyobb részén úgy tűnt, nincs esélyünk megtalálni a madarat” – mondta el Jordan Boersma, az egyetem híres ornitológiai laborjának kutatója, az expedíció egyik vezetője. „Már csak két nap volt hátra a pápua új-guineai Fergusson-szigeten töltendő időnkből, amikor az egyik kihelyezett kameránk felvételén megjelent a madár, sétálgatott és széttárta legyezőszerű farktollait.”
Ez az első eset, hogy fénykép vagy videó készült a madárfajról, amely valószínűleg kizárólag a Fergusson-szigeten él. A terület klímája meleg, a vulkáni eredetű, esőerdővel borított sziget – hasonlóan Pápua Új-Guinea egészéhez – igen erősen tagolt, nehezen járható, amelyen folyók kanyarognak, és szúró-vérszívó rovarok, piócák sokasága nehezíti a terepi kutatásokat, no és persze az emberek életét is.
„Egyhavi keresgélés után ezek az első felvételek a fácángalambról olyanok voltak, mintha egy unikornist találtunk volna!” – mondta John C. Mittermeier, az Amerikai Madárvédelmi Társaság elveszett madarakat kutató projektjének igazgatója, az expedíció tagja. „Ez olyan pillanat, amelyről természetvédőként, madármegfigyelőként az ember egész életében álmodozik.”
A feketetarkójú fácángalambról azon kívül, hogy 1882-ben két egyedét befogták, semmit se tudunk. A hangja valószínűleg hasonló ahhoz, amit a többi, Pápua Új-Guineán élő rokon kiad, s amit az őslakosok egy, a társai által kiközösített nő kétségbeesett siránkozásához hasonlítottak.
A nagy szigeten élő rokon hangját itt meghallgathatjuk:
Az expedíció sikeréhez is hozzájárult az őslakosok tudása és segítsége. Doka Nason, egy helyi születésű madárspecialista is csatlakozott a csapathoz, és segítette a keresést, sőt, végül ő volt az, aki a madárról felvételt készítő kameracsapdát is kihelyezte.
A szigeten haladó expedíció eleinte nem kapott pozitív választ a helyiektől, amikor a madár rajzát mutogatták, ám egy hegy, az 1932 méter magas Mt. Kilkerran környékére érve egyre többen felismerték és mondták is a helyi nevét. A egyik itteni falu egy vadásza, Augustin Gregory elmondta, hogy ő látta már a madarat, és a hangját is leírta – ez pedig megfelelt a fő szigeten élő rokonok hangjának. Gregory mutatta azt a kb. 1000 méteren lévő gerincet a hegyen, amelyet dús növényzet borított, s ahol a madár a tapasztalatai szerint elő szokott fordulni – a segítsége nélkül nem biztos, hogy sikerrel járt volna az expedíció! A helyszínen két kamera, egymástól pár kilométer távolságban rögzítette a faj videóját és képeit, így legalább két egyedről sikerült most felvételt készíteni.
A kutatók a falvakat járva előadásokat is tartottak a helyieknek, az iskolásoknak, akik el is mondták a madár helyi nevét (auwo) és persze mindenki az expedícióról beszélt. „Nagyon boldog vagyok, hogy kiderült, él még a faj, ezzel megnyílik a lehetőség arra, hogy megtudjunk valamit a madárról és a hihetetlen élőhelyéről” – mondta Jason Gregg, az expedíció másik vezetője.
Persze most se hibátlan a kutatók öröme. Kiderült, hogy annak a területnek a tulajdonosa, ahol a madár felbukkant a felvételeken, épp most írt alá egy fakivágásról szóló szerződést. A kutatók most arra keresnek támogatókat, hogy visszamenjenek, s felmérjék, pontosan mekkora lehet az egyébként biztosan veszélyeztetett faj állománya.
„Azért viselem a szívemen e madár sorsát, és azért gondolom úgy, hogy mindannyiunknak így kéne tenni, mert ez a faj sokat jelentett és ma is jelent a helyieknek.” – tette hozzá Boersma. „A legendáik és kultúrájuk része. Ha elvész a faj, elvész a kulturális jelentősége, és elvész ebben a fantasztikus ökoszisztémában betöltött szerepe is.”
Az elveszett madarakat kutató projekt célja, hogy 150 olyan, legalább egy évtizede nem észlelt madárfajt keressen meg, amelyeket még nem nyilvánítottak kihaltnak. A feketetarkójú fácángalamb abban a 20 fajban van, amelyeket legalább száz éve nem láttak már. A kutatás sikere ismét kiemelte annak a fontosságát, hogy a szakemberek a helyi lakossággal együttműködve érhetik el a legjobb eredményeket az efféle kutatásokban.