Cseppnyi titok
Amióta 1977-ben Wilhelm Barthlott német botanikus pásztázó elektronmikroszkóppal vizsgálódva rájött a nagy titok nyitjára, a lótusz (Nelumbo) levelének fantasztikus vízlepergető Képességének magyarázatára, furfangosabbnál furfangosabb ötletek születnek a jelenség kiaknázására.
Mint kiderült, a lótuszlevél szuperhidrofób (a görög összetett szó jelentése: „víztől nagyon
irtózó”), felülete tele van nanoméretű viaszkristályok borította parányi dudorokkal. Ezeken a sikamlós dudorokon nem terül szét a vízcsepp, nem nedvesíti a felületet, hanem gömbbé áll
össze. S mivel a folyadékgömböcske csak igen kis felületen érintkezik a levéllel, a felületi feszültség le tudja győzni a levélfelszín és a víz molekuláit összehúzó, úgynevezett adhéziós
erőket, létrejön a „lótuszhatás” – a csepp legurul a levélről, mi több, a szennyeződéseket is magával sodorja.
Mivel ez az öntisztulási folyamat nem kémiai reakciók következménye, pusztán fizikai törvényszerűségen alapul, sok helyütt kiaknázható, ahol a vegyi beavatkozás nem lenne ajánlatos.
Vegyük például a joghurtospoharat: a belső felületére és zárófóliájára tapadó joghurt általában a kukában landol. Egy felmérés szerint így világszerte és évente annyi joghurt megy
veszendőbe, amennyi összesen fogy Afrikában egy esztendő alatt. A lótuszlevél trükkjével működő újfajta, Japánban már szabadalmaztatott tapadásmentes zárófólián viszont nemhogy a joghurt, még a baktériumok sem tudnak megtapadni.
A lótuszhatással működő tapadásmentes bevonat az érintőképernyős eszközök fejlesztésében is új távlatokat nyit. Talán nemsokára elfelejthetjük a bosszantó érzést, hogy unos-untalan ujj- és füllenyomatokat kell törölgetnünk okostelefonunk kijelzőjéről.