Tengeri vidrára vadásznak egy alaszkai sziget farkasai

Az Oregon Állami Egyetem számolt be egy igen szokatlannak tűnő eseménysorozatról, amely egy kis alaszkai szigeten játszódott le néhány év alatt, és amelyet a PNAS folyóiratban publikáltak. A sziget tengeri vidra populációja a korábbi hanyatlást követően helyreállt, ez pedig gyökeresen átalakította a helyi farkasok étrendjét, s ezzel összekapcsolta a tengeri és a szárazföldi ökoszisztémákat.

A Pleasant-sziget csupán mintegy 50 négyzetkilométeres, erdő és tőzegmocsaras terület, az állam déli részén, a Glacier Bay Nemzeti Park és az állam fővárosa, Juneau közt félúton található. A farkasokat GPS-nyomkövetős nyakörvekkel szerelték fel, és rendszeresen vizsgálták a táplálékuk összetételét az ürüléknyomok alapján. Míg 2015-ben még 75 százalékban szarvas volt az élelmük, 2020-ra már csupán 7 százalék, ezzel szemben a tengeri vidrák részaránya 57 százalékra nőtt.

„A tengeri vidra a partokhoz közeli terület híres ragadozója, a farkas pedig a szárazföldi ökoszisztéma csúcsragadozója” – mondta Taal Levi, a kutatás résztvevője. „Ezért is rendkívül fura, hogy a vidrák váltak a farkasok fő táplálékává, itt egy csúcsragadozó eszik egy másik ugyanilyen magas rangú ragadozót.”

Az egyébként lakatlan, és csak vízen át megközelíthető szigeten a történelmi időkben mindkét ragadozó előfordult, ám a 19-20. században a vidra eltűnt a prémvadászat miatt. A farkasok azonban – szemben az USA kontinentális részével – megmaradtak, nem vadászták őket kihalásig e régióban. Azonban csak az elmúlt évtizedek intézkedéseinek és a vidra visszatelepítésének köszönhető, hogy mára mindkét állat ismét lakja a szigetet, ez adott lehetőséget arra, hogy hosszú kihagyás után ismét találkozzon a két faj. A GPS adatokból világossá vált, hogy a szigeten élő farkasok nem úszkálnak át a szárazföldre (bár képesek ekkora távot leúszni), sőt a szárazföldről se érkeztek ide vadászni más egyedek. Ugyanezek az adatok világítottak rá, hogy a farkas akkor csap le a vidrára, amikor az a sekély vízben tartózkodik, vagy az apálykor szárazzá vált köveken pihen.

A számok alapján nem arról van szó, hogy vidratetemeket ettek meg a farkasok, amelyeket például partra mosott az óceán, hanem aktívan, céltudatosan vadásztak rájuk: egy 30 napos megfigyelési periódusban 28 vidrát ettek meg.

A farkasok 2013-ban tértek vissza a szigetre, ekkortól a szarvasállomány zuhanni kezdett. Miután szinte mindet megették, a szakemberek arra számítottak, hogy a farkasállomány is kihal, vagy esetleg elhagyják a szigetet. Azonban nem így történt: ehelyett a csúcsragadozók képesek voltak zsákmányt váltani. Hasonló eseményekre a régió partközeli szigetvilágában számos helyen sor került, ezért a kutatók ma már Alaszka partvidékének sokkal nagyobb területén végeznek további felméréseket.

Az, hogy eddig nem tudtak erről a kapcsolatról, nem azt jelenti, hogy évszázadokkal ezelőtt, amikor mindkét állat élt még e szigetvilágban, ne fordult volna elő hasonló, ám akkor még európai ember se sok volt errefelé, nemhogy tudós. Így könnyen lehet, hogy most csak egy korábbi szokásukhoz tértek vissza a szigetlakó farkasok. Talán a nagyobb terület megfigyelései majd többet elárulnak erről is.