Messzebb keres táplálékot a déli simabálna

A déli simabálna (Eubalaena australis) állománya a vadászata betiltása óta apránként emelkedik, ám az örvendetes tendenciába keserűség is vegyül: egy új kutatás szerint egyre távolabbra kell menniük eleségükért. E faj a sziláscetek közé tartozik, vagyis sűrű, fésűszerű fogai közt szűri ki a tengerből apró eledelét, például a krillt, és más piciny rákfélét. Egy nagy, nemzetközi kutatócsoport mérte fel a déli simabálna életkörülményeinek változását, s ezen belül azt, hogy honnan is származik a táplálékuk, az eredményeiket a PNAS folyóirat publikálta.

Ezt a bálnák bőréből vett miniatűr minták (30 év alatt összesen 1002 bálnát vizsgáltak) szén- és nitrogénizotóp-arányai alapján tudták meghatározni. Az izotóparányok az elfogyasztott táplékot tükrözik, az pedig attól függ, hol is élt az adott zsákmányállat, vagyis magának az óceánnak egyes régiókban milyenek a szén- és nitrogénizotóp-arányok. A Déli-óceánról, pont a hasonló kutatásokat támogatva, már készült hónapra és területekre lebontott izotóparány-térkép, így pontosan be lehetett azonosítani a bőrminták alapján, hogy annak növekedése idején hol táplálkoztak a cetek.

E bálnáról a bálnavadászatok idejéből rendelkezésre álló rengeteg adat alapján tudjuk, hogy a 18. század óta rendkívüli módon ragaszkodott a közepes szélességeken lévő vadászterületeihez, most azonban, amint azt a mérések mutatták, az Atlanti- és az Indiai-óceán déli részén élőknek északabbra kell menniük eleségükért, vagyis közelebb a trópusokhoz. A Csendes-óceán déli részén élőknek pedig kissé délebbre, vagyis közelebb a sarkvidékhez.

Ezzel együtt egyre nagyobb távolságokat kell megtenniük ahhoz, hogy hozzájussanak táplálékukhoz. A távolságok növekedése és a vadászterületek megváltozása a táplálékállatok eloszlásának és mennyiségének változásait tükrözi, ez pedig a kutatók szerint jórészt a klímaváltozás hatásaihoz köthető.