Korallszigetek

A medúzákhoz hasonlóan a csalánozók közé tartozó élőlények bizonyos fajai egysejtű moszatokkal élnek szoros szimbiózisban, testükben védett élőhelyet nyújtva nekik. A „főbérlő” anyagcseréje során felszabaduló anyagokat az alga fotoszintézishez használja föl, a lakhatásért cserébe oxigénnel és szénhidrátokkal fizet.

Az átlagosan 1–3 milliméter átmérőjű korallpolip a csonthoz hasonló összetételű, meszes anyagú vázat választ ki. Egyetlen egyednél ez nem lenne feltűnő, ám ezek az állatok óriási telepeket alkotnak. Az egyes polipok időről időre új kamrát készítenek maguknak, és a telep formájától függően feljebb vagy kijjebb költöznek, már csak azért is, hogy az algáknak jusson elég fény a fotoszintézishez.

A koralltelepek nagyon lassan nőnek, de évszázadok-évmilliók alatt szirteket, zátonyokat, szigeteket hozhatnak létre. A koralltelep csak akkor épül, ha az állatok jól érzik magukat. Például ha túl meleg a víz vagy kevés a fény, a polipok tömegesen lökik ki testükből a – színűket adó – moszatokat: ilyenkor fehéredik ki a korall.

Ha hamar kedvezőre fordul a helyzet, a csalánozó visszafogadja az egysejtűeket. Nélkülük a legtöbb korall nem jut elég táplálékhoz, és elpusztul, de a kifehéredés maga is visszaveti a növekedés ütemét, sőt olyannyira megviseli a korallpolipokat, hogy néhány alkalom után a telep rendszerint elpusztul.

Miből lesz a korallsziget?

A trópusi korallképződmények kialakulásának kérdésével a 19. században már Charles Darwin is foglalkozott. Az óceán közepén, a látszólag a semmiből felbukkanó korallszirtek, zátonyok, szigetek a tengerfenék hajdani domborzatát mutatják. A korallok ugyanis csak sekély vizekben tudnak megtelepedni, ahol elég fényhez jutnak a bennük élő moszatok.