Hogyan élték túl a jégkorszakot az antarktiszi ízeltlábúak?

Amióta az ember betette a lábát a déli kontinensre, azóta rejtély, miként kerültek oda, s miként éltek túl minden eddigi viszontagságot az ott honos szárazföldi állatok. Ez különösen az olyanok esetében izgalmas kérdés, amely fajok nem tudnak nagy távolságot megtenni, így például azok az ugróvillások, amelyekre már az első belga antarktiszi expedíció során rábukkantak, 1897-ben. Ma már tudjuk, hogy ezek az aprócska ízeltlábúak a déli kontinens jégmentes területein széles körben elterjedtek. No de hol voltak akkor, amikor a legutolsó nagy eljegesedés idején ezeket a ma jégmentes területeket is jég borította? Vajon csak a jégkorszak után kerültek a déli kontinensre az állatok, vagy jóval korábban, a jégkorszakot megelőző életközösség részeiként éltek ott, vagy mi történhetett?

Egy ausztrál kutatócsoport a Biology Letters folyóiratban részletezte a vizsgálatai eredményét, ezekben egyrészt felmérték, hogy pontosan hol élnek jelenleg az urgróvillások az antarktiszi régióban, illetve megvizsgálták az élőhelyeik környezetében azt, hogy mikor lehetett jég alatt az a felszín, ahol az állatok éltek. Ez utóbbihoz a felszínt borító kőzetekben megmérték azokat az izotópokat, amelyek a kozmikus sugárzás hatására keletkeznek – e sugarakról tudjuk, hogy a jégréteg alá nem tudnak behatolni. E módszerrel, amelyet a geológusok sokfelé és régóta használnak, rekonstruálni tudták, hogy hol és mennyire volt kiterjedt a jégtakaró.  A mért időszaki adatokat és az ízeltlábúak elterjedését összegezve született meg aztán az elméletük.

Az ugróvillások jelenkori elterjedése remekül tükrözi, hol voltak jégmentes területek a jégkor idején: e menedékektől maximum 100 kilométernyi távolságon belül él ma a déli kontinens összes ugróvillása. Minden olyan, ma jégmentes helyről hiányoznak azonban, ahol az utolsó nagy eljegesedés idején jégborítás volt.

Ez azt jelenti, hogy az állatkák azokon, a jégtakaróból kilógó csupasz hegyeken húzhatták meg magukat, amelyeket inuit eredetű szóval nunataknak nevezünk. Ez a jégkori menedék-rendszer azt is megmagyarázza, minek köszönhetően alakultak ki mára az egyes helyszínekre jellemző, csak ott honos fajok az elmúlt évmilliók során.

Az antarktiszi jégtakaró jövőjét érintő előrejelzések szerint a következő évszázadban a jégmentes területek nagysága 25 százalékkal nő majd, és számos, eddig a jégtakaró miatt egymástól elzárt ilyen helyszín egyesülni fog. Ez pedig megszünteti a fajok és életközösségek elkülönülését, ám egyelőre nem lehet tudni, miként reagálnak majd egymásra a korábban külön-külön létezett lények.