Útjelzőt épít magának egy hangya

A Cataglyphis fortis nevű sivatagi hangya (tunéziai sólapályok lakója) különleges, látáson alapuló tájékozódását régóta tanulmányozzák a szakemberek. A Current Biology folyóiratban bemutatott új kutatásban arra jutottak, hogy e hangya különösen erősen hagyatkozik a saját maga építette „útjelző” tornyokra, és ha elbontja valaki a fészek bejáratánál emelt tornyot, azonnal újat építenek – kivéve, ha más, jól látható, tájékozódásra alkalmas tárgy van a közelben. E tulajdonságukkal is kiegészült a faj fantasztikus navigációs képességeinek listája.

Az élet számára szinte teljesen alkalmatlan sivatagi sólapályok lakói e hangyák, és számos tulajdonságukban alkalmazkodtak ehhez a különlegesen kegyetlen élőhelyhez. Ennek része a kiváló navigáció, hisz a tűzforró sivatagban élet-halál kérdése lehet a szabadban töltött idő hossza. Ha egy felderítő élelmet, például egy elpusztult rovart talál, mielőbb vissza kell jutnia a fészekbe, értesíteni társait, hogy irány a tetem. Ehhez egyrészt a Nap állása alapján lövik be az irányt, másrészt számlálják a lépéseiket, és már e két módszer ötvözete is rendkívüli pontosságot eredményez a hangya útvonalán.

Azonban már korábban észrevették a hangyákat vizsgáló szakemberek, hogy a sólapály középső részén, ahol szinte semmiféle tereptárgy nincs, a hangya egészen magas halmokat épít a fészke bejáratához, míg a lapály pereménél, ahol néhány bokor is található, szinte észre se lehet venni ezeket a halmokat, olyan aprók. Ebből gondolták azt, hogy esetleg ez a látható különbség is a hangya hazatalálási esélyeit növelheti.

„Mindig nehéz azt eldönteni, hogy egy állat valamilyen céllal csinál-e egy dolgot, vagy sem. Lehet, hogy a sólapály közepén azért magasabbak a tornyok, mert más a talaj erre, vagy eltérőek a szélviszonyok. A kutatásunk szempontjából kulcsfontosságú ötlet volt, hogy elbontva a tornyot más tájékozódási jelet helyezzünk ki a hangyacsaládok egy részének, míg másik családoknak nem adunk semmit, s megfigyeljük, mi történik” – mondta Dr. Markus Knaden, a kutatócsoport vezetője.

A kísérletek során GPS-szel követték a hangyákat, s kiderítették, hogy a korábban véltnél sokkal nagyobb távolságokat képesek megtenni, a legnagyobb táv, amit egyetlen állat megtett, 2 kilométer volt! Azonban számos, a legnagyobb távolságokra eljutó hangya az út során elpusztult – ezek aránya 20 százalék volt, ami azt is jelzi, hogy hatalmas evolúciós nyomás van a még jobb navigációs képességeken, vagyis azon, hogy még könnyebben hazataláljanak.

A hangyák utolsó métereit úgy vizsgálták meg, hogy a sivatag felszínére egy négyzetrácsot festettek, és így pontosan mérni tudták, merre és milyen idő alatt halad a hazafelé tartó hangya. Ebből kiderült, mennyire fontos tájékozódási pont a hangyafészek bejáratánál emelt halom. Ha elbontották a kutatók e tornyokat, kevesebb hangya talált haza, az otthon maradottak pedig azonnal elkezdték újjáépíteni. Amikor viszont kis fekete hengereket helyeztek el a lebontott torony helyére, a hangyák nem fáradoztak a torony visszaépítésével, elegendő volt számukra a kihelyezett útjelző.

E hangyák családjában igen erősen szétválnak a munkafolyamatok. A legidősebb, legtapasztaltabb egyedek mennek felderíteni és élelmet keresni (ez egyébként a társas rovarok jelentős részénél, még a házi méheknél is így működik), a fiatalabb egyedek pedig a fészekben dolgoznak, például építik az említett tornyokat. Nem világos azonban, hogy honnan veszik észre az otthoniak, hogy valami gond lehet az útjelző tornyukkal, s miből tudják, hogy neki kell állni újjáépíteni. Egy lehetőség a kutatók szerint, hogy feltűnik nekik, hogy kevesebb felderítő-gyűjtögető érkezik vissza s ez vezet el az építéshez.