Gondoskodó nyolclábú anyák

2023.06.08.NG

National Geographic Magyarország

Lassan beköszönt a nyár. Langyos tavaszi szellő söpör végig a tiszasasi futballpálya csupasz talajfoltokkal tarkított gyepén. A fűcsomók között ujjnyi vastag lyukak tátonganak, a szegélyükön csillogó selyem pedig azt jelzi, hogy az üregeket különös lények lakják.

A délelőtti nap melengető sugarai lassan előcsalják a tárnák gazdáit: a lyuk szájában hatalmas pókok tűnnek elő, s legtöbbjük nincs egyedül. Az egyik óriás teljesen kimerészkedik a felszínre, alakja szokatlan, teste szinte hullámzik, állandó mozgásban van. Amint közelebb lépek, a lény villámgyorsan eltűnik az üreg rejtekében, de kisvártatva újra előmerészkedik. Először csak lábvégeit dugja ki, majd előtűnik a roppant, szürke test, azon pedig ifjú pókok egész serege kapaszkodik. A pokoli cselőpók nemrég adott életet majd százötven utódjának, de nem ereszti szélnek őket azonnal, hanem élete hátralévő napjaiban még gondjukat viseli.

A tárnalakó pokoli cselőpók hímek augusztus-szeptember táján nem kis kalandra vállalkoznak. Elhagyják biztonságot nyújtó üregeiket azzal a szándékkal, hogy felkeressék az ekkorra már ivaréretté vált nőstényeket. Hosszú napokig barangolnak a gyepen, ahol maguk is felnőttek, mire rátalálnak egy selyemkerítéssel szegélyezett tárnára, amelyben leendő gyermekeik anyja vert tanyát. Ekkor kezdetét veszi az udvarlás. A hím lábainak és tapogatólábainak dobolásával, a selyemszálak finom érintésével, valamint utóteste ritmikus rázogatásával adja tudtára az üreg mélyén lapuló nősténynek, hogy ezúttal nem zsákmány, hanem egy kérő érkezett hozzá. A nőstény egy idő után előbújik, de az már a hím ügyességén, rátermettségén, illetve a nőstény aktuális állapotán múlik, hogy hogyan is végződik a randevú. Ha a nőstény már párosodott, nem biztos, hogy szívesen fogadja az új kérő magvait, illetve az éhség olykor nagy úr, s bizony felülírja a szaporodni vágyást. Ha azonban a nőstényre még nem talált rá másik hím, továbbá alkalmasnak ítéli az udvarlási ceremóniát, valamint magát az udvarlót, akkor hagyja, hogy a hím szemből rákapaszkodjon a hátára, szoros ölelésbe zárja, majd tapogatólábai segítségével átfecskendezze spermáját a nőstény ivarnyílásába. Ez a póz a hím számára biztonságot is nyújt, hiszen a nőstény hatalmas csáprágói így kevésbé férnek hozzá párja testéhet, ezáltal csökken az esélye annak, hogy a leendő apa néhány másodperc alatt főfogássá váljon. A párzást aztán villámgyors szétválás és szerencsés esetben a hím szélsebes távozása követi. A „szerencsés eset” persze nézőpont kérdése. A nőstény pókok szempontjából az a szerencsés, ha a hím tápanyagokban gazdag testét be tudják forgatni az utódok fejlődésébe, hiszen a hímek jellemzően csupán néhány nappal élik túl a párzást. Akkor viszont miért is menekülnek, s miért nem vállalják ezt az önfeláldozó szerepet a következő generáció érdekében? Természetesen azért, mert a párzást követő néhány nap még éppen megfelelő arra, hogy másfelé is elhintsék magvaikat.

A hímek élete tehát röviddel a párzás után lezárul, azonban a nőstényre ezután vár csak a legnagyobb kihívás. Most már nem csupán saját gyarapodására és életben maradására kell koncentrálnia, hanem gondoskodnia kell arról, hogy vele együtt az utódok is bőséges élelemhez jussanak, ne fagyjanak meg télvíz idején, valamint kikelésük után minél többen széledjenek szét, hogy benépesíthessék a mezőt. Ahogy megérkeznek a talaj menti fagyok, a rovarok fokozatosan eltűnnek, úgy a cselőpókok is téli hibernációba vonulnak. Tárnáik bejáratát selyemszövedékkel kevert földdugóval lezárják, majd az üreg selyemmel bélelt mélyének biztonságában, a fagyhatár alatt vészelik át a hideg hónapokat. Ahogy beköszönt a tavasz, átmelegszik a talaj és újra előtűnnek a rovarok, a cselőpókok is ébredezni kezdenek. Márciusban kibontják elreteszelt tárnáikat, és újra tárt karokkal várják a házhoz érkező zsákmányt. Alig egy-két hónapjuk marad, hogy megfelelő mennyiségű táplálékot biztosítsanak fejlődő utódaik számára. Aztán, amint eljött az idő, finom, kerekded selyempaplant készítenek, arra lerakják tojásaikat, gondosan becsomagolják őket, majd a szövedékbe bugyolált petékből szabályos, gömb alakú kokont formáznak. A kokont aztán utótestük végére, fonószemölcseikre rögzítik, nap közben napoztatják, óvják az esőtől, s a tárna fedezékében védelmezik. Ha ilyenkor betolakodó, esetleg ragadozó téved a tárna szájába, az az életét is feláldozni kész anya tágra nyitott csáprágóival találja szembe magát. Előfordul, hogy a kicsik kikelése előtt az anya elvonul a külvilágtól, az üreg bejáratát pedig sűrűn beszövi, hogy semmilyen élőlény se háborgassa, amíg az összes apróság elő nem bújik a kokonból. A következő alkalommal, amikor az anya a felszínre merészkedik és lebontja a tárna szövedékét, már egész siserehad sürög a hátán: testén hordozza mind a 100-150 utódot, akik a nőstényen töltik életük első napjaikat. Anyjukkal napozni járnak, osztoznak vele az elejtett zsákmányon, s élvezik a szülői otthon védelmét. Kritikus időszak ez az utódok életében, hiszen legyenek bármilyen félelmetes ragadozók a maguk mérettartományában, ilyenkor még egészen aprók és sérülékenyek. A frissen kelt pókok nagy többsége az első néhány hétben odavész, csak a legrátermettebbek maradnak életben és indulnak fejlődésnek. Tehát a cselőpókok esetében ez a néhány napig tartó gondoskodás jelentősen növeli az utódok túlélési esélyeit.
Aztán elérkezik az első vedlés ideje, a kicsik megválnak régi kültakarójuktól, s már kellően megerősödtek ahhoz, hogy egyedül is boldoguljanak. Lassan elhagyják a „szülői házat” és szétszélednek a mezőn. Az anya ezzel elvégezte élete legfontosabb feladatát. Néhány hétig még vegetál, ám egy idő után nem jön többé elő a tárna mélyéből.

Nem minden póknak van lehetősége azonban arra, hogy védelmezze, esetleg táplálja utódait, vagy hogy egyáltalán tanúja legyen utódai világra jöttének. A kertjeinkből jól ismert, a keresztespókfélék családjába tartozó koronás keresztespókok és darázspókok nőstényei például már ősszel elhelyezik kokonjaikat egy fagyvédett zugban, azonban utódaikat kénytelenek rábízni a természetre, mivel maguk már nem érik meg az elkövetkező tavaszt.

Vannak azonban olyan hálószövő fajok, amelyek a hűvös őszi idő beállta előtt készítenek kokont, vagy épp lakóépületeink védelmében fejlődnek és nem fenyegeti őket a fagyhalál. A legtöbb ilyen faj a kokont kézenfekvően hálója védelmében tartja. Egy-egy nagytakarítás alkalmával arra lehetünk figyelmesek, hogy a vízóraaknában és villanyóraszekrényben tanyázó üvegházi törpepókok kusza hálójában több barna, pergamenszerű zsákocska jelent meg, az előszobai tükör mögött rejtőző nagy faggyúpók hálója fehér, vattapamacs-szerű képződményekkel gyarapodott, vagy a sarokban álló filodendron levelei között selyempalotát építő álkaszáspókunk már nem egymaga szalad a háló egyik sarkából a másikba, hanem fura gyöngyökből álló gömböcskét cipel magával, csáprágói között.
Az említett „házi pókjaink” mindegyikére jellemző, hogy a kikelő utódok néhány napig még élvezik anyjuk vendégszeretetét. Részesülnek a háló fogságába esett ízeltlábú-lakomából, így feltöltődhetnek a nagy utazásra, amely sok esetben a szoba egy másik, eldugott sarkába vezet majd. Túl sokáig azonban nem maradnak együtt az apróságok, mert – főleg ínséges időkben – a gyengébb, apróbb termetű példányok könnyen erősebb testvéreik prédájává válhatnak. Azonban már ez a néhány napig tartó védelem és gondoskodás is óriási jelentőséggel bír az új generáció túlélése szempontjából.

Nem minden pók éli azonban életét helyhez kötötten. A hálószövő és tárnalakó fajokkal ellentétben a karolópókok, fürgekarolópókok, fojtópókok, csodáspókok, vidrapókok, és a farkaspókok zöme is szabadon portyázik. Az aktívan vadászó pókok nagy többségének életében a kokonrakás megálljt parancsol a nappali vagy éjjeli zsákmánykeresésnek. A karolópók nőstények kokonrakás előtt például védett helyet keresnek, avagy készítenek a lombokban. Sokszor megteszi egy-egy levél fonákja is, azonban előfordul, hogy egy széles levéllemezt bepöndörítve és összetapasztva barátságos kuckót formáznak maguknak és utódaiknak, s így egyfajta levélsátor védelmébe készíthetnek szövedéket, ahova elhelyezik, majd gondosan becsomagolják petéiket. A karolópók anya pedig innentől nemigen tágít a kokon mellől. Meglapul a levélen, és legfeljebb az éppen arra járó rovarokra csap le, de aktívan nem keres táplálékot. Élete árán is védelmezi a kokont, hiszen az utódok – még jól elrejtve is – ilyenkor a legsebezhetőbbek.

Vannak azonban olyan vándorok, amelyek nem adják fel szabadságukat, még a kokonrakás idejére sem. Az aljnövényzetben vadászó csodáspókok és a vízparton lesben álló vidrapókok nőstényei petéiket kompakt, gömbölyű zsákocskába csomagolják, majd azt a csáprágóik között tartva magukkal cipelik útjuk során. A kispókok kikelése előtt pedig a növények védelmébe kusza, harang alakú szövedéket készítenek, amely egyfajta „óvodaként” funkcionál majd a nyolclábú apróságok számára. Az anya a harang tetején ülve figyeli utódait, és hevesen nekiront bárminek, ami szemet vet a kicsikre. A frissen kelt pókok első vedlésükig élvezik anyjuk és a harangháló védelmét, majd szétszélednek a magas fűben, s megkezdik önálló életüket.

Minden pók közül a szabadon vadászó farkaspók anyák maradnak a legmobilisabbak a peterakási időszakban. A csodáspókokhoz hasonlóan gömbölyű kokont formálnak, azt pedig fonószemölcseikhez tapasztják és testük hátsó részéhez rögzítve hurcolják magukkal. A kokonból kikelő kispókok pedig nem tágítanak anyjuktól. Szorosan a testére kapaszkodva utaznak vele tovább mindenfelé, s olykor részesülnek az anyjuk által elejtett zsákmányból. Az utódait cipelő farkaspók nőstény ilyenkor egészen óriásinak tűnik a testéről fürtökben lógó pókocskák végett. Ám a hatalmas, ingatag teher miatt jóval lassabb és ügyetlenebb, ezért könnyebben válhat ő maga is áldozattá. Ha az utódait cipelő pókot megkörnyékezi egy nála nagyobb ragadozó, a pókocskák leugrálnak testéről, s szétszélednek a szélrózsa minden irányába. Azonban egy vékonyka selyemszál segítségével mindvégig kapcsolatban maradnak anyjukkal. Ha elmúlt a veszély, a fonalak mentén visszatalálnak a védelmet jelentő testre. Ha azonban a fonál elszakad, a kispókok magukra vannak utalva, és kénytelenek egyedül szembenézni a környezet viszontagságaival. A szerencsés kispókok azonban egészen az első vedlésükig maradnak anyjukkal, s csak akkor vágnak bele önálló életükbe, ha kültakarójuk már megszilárdult, és készen állnak a vadászatra.

Vannak azonban olyan nyolclábú anyák, amelyek még az óvodaépítőknél és a siserehad-cipelőknél is nagyobb áldozatot hoznak utódaik túlélésének biztosításáért. Június elejére lezajlik a sárgafejű bikapókok párzása. A hím – ha sikerült megmenekülnie a náluk jóval termetesebb nőstény karmai közül – lassan elpusztul, a nőstény azonban még javában vadászik a sziklagyepeken kóborló nagytestű gyászbogarakra és más rovarokra, ám egy idő után aktivitása csökken.

Ahogy a megtermékenyített peték növekedni kezdenek a testében, a pók lassan lezárja tárnája rejtett bejáratát, s többé már nem is merészkedik a felszínre. Nem sokkal ezután puha selyemágyra termetes kokont rak, s azt védelmezi minden betolakodóval szemben. A peték kikelése előtt az anya testében olyan biokémiai változások következnek be, melynek hatására belső szervei lassan bomlásnak indulnak. Mire a kispókok kikelnek, anyjuk már elpusztul. Ám a nőstény utolsó ajándékul hátrahagyja utódai számára előemésztett testét, amelyből lakmározva a kicsik hamar megerősödnek. Egy-kétvedléses korukig maradnak a szülő tárna védelmében, majd, ahogy teljesen felélték anyjuk tetemét, szétrajzanak, hogy saját lakócsövet készítsenek.

Az önfeláldozást, mely során az utódok saját anyjuk testét fogyasztják el első táplálékul, matrifágiának nevezzük.

Kifejezetten ritka jelenség ez pókoknál, ám nem csak a rejtőzködő bikapókok, hanem a pincéinkben élő eretnekpókok körében is előfordul.

A pókszabásúak szövevényes világában, ahol minden fűszálon veszély leselkedik, nap mint nap tanúi lehetünk az anyaság, a gondoskodás és önfeláldozás magával ragadó jeleneteinek. A tárnákban lapuló cselőpókoktól és bikapókoktól, a lombokon vadászó fürgekarolópókokon át, egészen a lakásainkban selyempalotát szövögető álkaszáspókokig az anyai ösztön oly széles spektruma mutatkozik meg, amelyek megértése terén még ma is csupán a felszínt karcolgatjuk. S bár legtöbbünk számára nem könnyű elképzelni és befogadni: még az oly barátságtalannak tűnő, sőt, gyakran rettegett pókok életében is összefonódnak a túlélés, a gyengédség és önzetlenség selyemszálai.

Írta és fényképezte: Ujvári Zsolt

#utódgondozás