Az álcázás mestere

A német Max Planck Agykutató Intézet és az Okinavai Tudományos- és Műszaki Egyetem közös kutatása a tintahal (Sepia officinalis) rejtőzködését biztosító álca idegélettani hátterét vizsgálta, és a Nature folyóiratban számolt be az eredményekről. A tintahalak igyekeznek a környezetük színét, mintázatát magukra ölteni, ezzel egyaránt elkerülik a rájuk leselkedő ragadozók, és a saját zsákmányállataik figyelmét. Az állat a látottak alapján megbecsüli, milyen hozzávetőleges színek és azok elrendeződése segíti legjobban az álcáját. Azonban nem a pontos másolatát készítik el a környezetüknek, hanem egy „eléggé jó” egyezést mutató mintát vesznek fel.
A kutatók a vizsgálataikban a tintahalaknak nyomtatott minták változatos sokaságát kínálták fel. Arra voltak kíváncsiak, az állatok vajon egy kis, természetben előforduló lehetőségeket tartalmazó „mintakészletből” választanak, vagy rugalmasabbak az álca felöltése során.

A lábasfejűek, így a tintahalak is a bőrükben lévő kromatofórák segítségével öltenek különböző színeket, mintákat. A színeket agyuk segítségével szabályozzák, vagyis gyakorlatilag ők döntik el, testük mely pontja milyen színt ölthet bőrük.

A kromatofórák kis zsákocskák a bőrben, amelyek festékanyagokat tartalmaznak. Az állat képes ezeket a zsákocskákat mikroszkopikus izmok segítségével kitágítva feltárni a bennük lévő színt, vagy épp összezárni azokat és a fehéres alapszínében mutatkozni. A bőrben lévő sok millió kromatofóra rendszerét úgy képzeljük el, mint egy tévé képernyőjének színes pontjait, amelyek kirajzolják a képet.

A kutatók a minták segítségével késztették a tintahalakat a színváltásokra, s eközben mérték az egyes kromatofóráik (több százezer) méreteit. A méréseket aztán modern számítógépes módszerrel elemezték. Ebből kiderült, hogy az állat, miközben felölti aktuális mintázatát, fokozatosan közelíti meg a kívánt, jónak tartott eredményt. Eközben a próbálgatásokból kiderült hibákat folyamatosan egyre inkább javítja az állat.

Azonban, amikor ugyanazt a hátteret tették többször is az állatokhoz, akkor nem a már korábban kidekázott mintát vették fel azonnal, hanem ismét végigjárták a próbálkozásos javításos módszerük útját. „Ez olyan, mintha nekem ahhoz, hogy felvegyem az asztalon lévő tollat, minden egyes alkalommal új módszert kellene kidolgoznom a karom mozgatására.” – magyarázta Theodosia Woo, a kutatás egyik résztvevője.
Ez azt is jeleneti, hogy a tintahal valami módon visszajelzést kap arról, mennyire is hasonlít a kívánt mintázathoz, s az összehasonlítás eredménye alapján színezi tovább a bőrét. A folyamat eleinte szakaszos és igen gyors, de a vége felé lelassul.

Más zajlik akkor, amikor az állat veszélyben érzi magát. Ilyenkor az állat „elsápad” (lásd a videóban), a kromatofórái összehúzódnak, azonban ennek során igen gyors és egyszeri a változás, nincs olyan fokozatos próbálgatás, mint az álca esetében. A „sápadás” során sem teljesen veszíti el eredeti mintáját az állat, halványan megmarad az álcája, és a veszély elmúltával azt azonnal újra magára tudja ölteni, eredeti formájában, extra próbálkozások nélkül. A kutatók szerint ennek az az oka, hogy eltérő idegi irányítása van a sápadás és az álca felöltése folyamatának, s a sápadás során mintegy eltakarja csak a tintahal a meglévő mintázatát.