Ökofarm vízibivalyokkal és elefántokkal

Jó órája gyalogolunk már Srí Lanka legnépszerűbb nemzeti parkjának, a Yalának a szélén, de az elefántnyomokon és ürüléken kívül a csordával még nem találkoztunk.

A fűszersziget egyik legkülönlegesebb helyén járunk, Srí Lanka legkorábbi őslakosainak, a veddáknak a területén, akik évezredek óta élnek szimbiózisban a természettel, beleértve a vad elefántokat is.
A vedda közösség tagjai mindig is az erdőt járták, vadásztak, gyűjtögettek, és szorosan összetartozó csoportokban éltek Srí Lanka dzsungelének barlangjaiban. Csak akkor költöztek másikba, amikor valaki meghalt közülük. A hagyomány szerint, mielőtt a holttestet hátrahagyták, előbb a barlang padlójára helyezték, levelekkel borították, miközben a közösség összegyűlt egy nagy fa mellett, hogy imádkozzanak az elhunytért. Vadhúst, mézet és vadgumókat ajánlottak fel őseiknek és a fák, folyók, dzsungelek isteneinek társuk lelki üdvéért.
Míg a veddák i. e. 500 körül az egész sziget területén éltek, az indo-árják, vagyis a domináns szingaléz-buddhista lakosság betelepülése után ma mindössze 1 százalékát teszik ki Srí Lanka népességnek. Legtöbbjük apró falvakba szorult a Hunnasgiriya dombokon, a sziget középső részén, és a keleti part síkságain.
Annak ellenére, hogy az ország legkorábbi lakosai, keveset tudunk róluk, hiszen a szingaléz uralom évszázadokig megbélyegezte és elnyomta az ősközösséget, legtöbb vedda az állandó atrocitás miatt nevet váltott, városokba költözött. Ma azonban az oktatásnak és a turizmusnak köszönhetően egyre többen büszkék arra, hogy veddának születtek, és azon igyekeznek, hogy ősi tudásuk és nyelvük a népek olvasztótégelyében fennmaradjon.

Házigazdánk, Dim, és csapata is ezen fáradozik, ezért építették meg ezt az „ökokirályságot”, a The Kingdom Eco Lodge-t, ahol nem csak testközelből figyelhetjük meg a nádból és sárból tapasztott házak mögötti tóban fürdő elefántokat, de akár saját magunk gyűjthetjük be a földről az aznapi menühöz való friss zöldséget is.
A terület, ahol gyalogolunk, már a Yala Nemzeti Park része, közvetlenül határos Dim 30 hektárnyi mezőgazdasági területével, ahol az elefántok nagy örömére narancs, mangó, banán, papaja és megannyi zöldség nő. Ahogy házigazdám magyarázza, amikor megvette a területet, 9 évvel ezelőtt, álmában sem gondolta, hogy egy elefántcsorda lesz majd a szomszédja. A mesterségesen kialakított tó tövében akkor még hatalmas rizsföldek voltak, Dim csupán mezőgazdasággal akart foglalkozni, de ahogy első éjszaka meglátta a hold fényében fürdő elefántokat, úgy jött a gondolat is, ezt másoknak is látni kell.


Időbe, no meg hatalmas elszántságba került felépíteni ezt az ökofarmot, ahogy mondja, annak ellenére megérte, hogy az utóbbi 3 évben, a világjárvány miatt egyetlen vendég sem fordult meg nála.
Egy széles tisztásra érve Dim megáll, majd kiadja az utasítást, hogy mivel innentől fogva az elefántok területére léptünk, síri csend következzék. Harminc méterre előresétál, úgy ismeri a vidéket, meg a területet, mint a tenyerét. Egy pillanatig hallgatózik, majd int, hogy halkan kövessük.
A tisztás egy idő után csermelyhez ér, nincsenek körülötte lábnyomok, sőt, ürülék sem. Átkelünk rajta, és folytatjuk utunkat a tó körül. Mélyen beszívom a sűrű, párás, illatos levegőt, önfeledt madarak csiripelnek. Épp egy hatalmas, szétterülő koronájú akácia mellé érünk, amikor majomcsapat állja az utunkat. Az izgága makákók visítva hősködnek, egyik ágról a másikra lendülnek, csúfolódva visítoznak, mikor megpillantják Dimet a botokkal a kezében. Hirtelen trombitaszó hallatszik a sűrűből. Mindannyian összenézünk. Az elefántok ugyan messze vannak, de a csapat lélegzet-visszafojtva vonul a csendben. Folyik a hátamon a víz, a Srí Lanka-i nap még délután 5 órakor is teljes erejével ragyog.
Tüskés bozótok közt vágjuk az utat magunknak, most már visszafelé haladunk, az elefántokat még mindig hallom, messze vannak, nem mutatják meg magukat.

Vacsora előtt kenuzni megyünk a tóra, abban bízunk, hogy naplemente előtt lejönnek majd az elefántok inni.
Néhány halász evez a lótuszok között. Vízibivalyok hűsölnek a tó közepén, olyannyira nem félnek, hogy szó szerint arrébb kell őket terelni a lapáttal, hogy elmehessünk köztük. A tó közepére érve Dim távcsövet vesz elő, azonnal kiszúrja a vízhez sétáló elefántokat, öten vannak, isznak, fürdőznek.
Ahogy házigazdám mondja, a ceyloni elefánt, ami az ázsiai elefántok közül a legnagyobb testű, bármilyen hihetetlen, rendkívül jó úszó, ezért terjedt el az a legenda, hogy Dél-Indiából érkeztek a tengeren át, így telepedtek le itt, a fűszerszigeten. Sötétebb színű mint az indiai vagy a szumátrai elefánt, és érdekes módon a többi alfajtól eltérően, a bikáknak mindössze 7 százaléka hordoz agyarat.
Korábban mezőgazdasági és ipari munkára használták őket, ám a becslések szerint az 1930-1940-es évektől kezdve, zömében a vadászat miatt, az állománya a felére csökkent. Ma megölésük halálbüntetést von maga után. Mindössze 7500 él belőlük vadon Srí Lankán, nem csak a nemzeti parkok területén, de ahogy utunk során megtapasztaltuk, a falvak közötti erdőkben is.
Az eseménytelen éjszaka után a Kingdom Eco Lodge-ból a Yala Nemzeti Parkon vezet az utunk Arugam Bay, Srí Lanka szörfparadicsoma felé. Nem egyszer hallottuk a figyelmeztetést, hogy az országot járva, főleg tuktukot vezetve vigyázzunk a vad elefántokkal, mert bármelyik pillanatban elénk toppanhatnak a bozótból.
Rengeteg helyen elektromos kerítést húztak elővigyázatosságból az erdők, a folyók és az ember lakta területek közé, épp ezért lepődöm meg, amikor begurulunk a nemzeti parkba. Letekerem a tetőnket, felállok óvatosan a „cabrióban”. Alig vezetünk egy kilométert, amikor egy fiatal hímet veszek észre jobbra, az úttest mellett. Át akar kelni – gondolom.
Senki nincsen rajtunk kívül, már-már meghitt ez a csend, ám hirtelen egy tuktuk húz el mellettünk, amit egy teherautónyi fiatal meg egy autó követ.
Nem hogy lelassítanának az elefánt előtt, hogy átengedjék az úttesten, inkább rátaposnak a gázra, hogy a szerencsétlen állat ijedten hátrahőköl, majd kisebbfajta dugó alakul ki, ugyanis a járművekben ülők most már etetik is a jószágot.
Ahogy később a gépfegyveres parkőrtől megtudom (aki mögött a kerítésnél egy vad elefánt ácsorog banán reményében), a helyiek fejéből egyszerűen nem lehet kiverni, hogy a Yalán áthaladó főút nem állatkert, az elefántok pedig annyira hozzászoktak már a kiszolgáláshoz, hogy sorban állnak a gyümölcsért.