Rendkívüli tengericsillagot találtak

A különféle expedíciók során gyűjtött mintákat az esetek elsöprő többségében nem azonnal vizsgálják végig, hanem gondosan megőrizve őket múzeumok raktáraiba kerülnek. Itt aztán a szakemberek bármikor hozzáférhetnek egy-egy kőzethez, fosszíliához, növényhez vagy állathoz. Az ilyen utólagos vizsgálatok igen gyakran eredményeznek korábban ismeretlen fajokat, egyáltalán nem ritkaság, hogy múzeumi gyűjteményekből kerülnek elő a tudomány számára újonnan leírt fajok, és így anélkül juthatunk fontos információkhoz, hogy új expedíciókat kellene indítani.

A Smithsonian Múzeum tengericsillag-szakértő kutatója, Christopher Mah vonta vizsgálatok alá az 1960-as években az USA antarktiszi kutatóexpedícióin begyűjtött tengericsillagokat, és a Zootaxa szakfolyóiratban 11 új faj felfedezéséről számolt be, az egyes fajokat tudományos szempontok szerint bemutatva. A legkülönlegesebbnek egy Paralophaster ferax nevű állat bizonyult.

Amikor a vizsgálatok során Mah, akinek a nevéhez már számos korábbi felfedezés is kötődik, óvatosan felnyitotta a csillag belsejét, hogy megvizsgálhassa annak gyomortartalmát, az állat utolsó vacsorája helyett számtalan aprócska tengericsillagra bukkant. Nem ismeretlen persze, hogy egy tengericsillag a testével óvja fejlődésben lévő kicsinyeit, számos, az utódneveléssel ekképpen törődő csillagot ismer már a tudomány. Ezek a tengericsillagok addig gondoskodnak kicsinyeikről, míg azok képessé válnak az önálló életre. A legtöbb utódait gondozó tengericsillag hideg vizekben él, sokuk a sarkvidékeken, és vannak fajok, amelyek külön testüregekkel rendelkeznek a kicsinyek elrejtéséhez. Mah úgy véli, az antarktiszi tengericsillagok 40 százaléka is ilyen utódgondozó faj lehet. A Mah által talált faj annyiban is különleges, hogy ez a legnagyobb, 4400 méteres mélységből előkerült ilyen állat.

A mikroszkópos vizsgálatokból kiderült, hogy e faj is rendelkezik egy, az utódok számára fenntartott testüreggel, és a kicsiket a szájnyílásán át „szüli” meg a csillag (a tengericsillag szájnyílása a test alján van, az ánusza pedig a teste tetején).

Az egyelőre nem világos, miért is alakult ki a sarkvidékek tengericsillagai körében az utódnevelés e gondoskodó formája, egyes elképzelések szerint a hideg ellen óvja kicsinyeit így az állat. Azonban valószínű, hogy ennél sokkal összetettebb lehet a válasz, amelyet Mah is szeretne megtalálni majd. Kérdés azonban, hogy sor kerülhet-e erre… A sarkvidékek vizei gyorsan melegednek, és ez jelentős, ám rendkívül nehezen megismerhető ökológiai átalakulással is jár. A melegebb vízben megváltoznak az óceán áramlatai, új fajok érkeznek, amelyek kiszoríthatják a korábban a hideghez alkalmazkodott fajokat. Emiatt is különösen fontosak a múzeumi gyűjtemények, amelyek bepillantást engednek e sérülékeny területek élővilágába.