A kardszárnyú delfinek jégkori története

Mintegy 4 millió éve még számos, a mai kardszárnyú delfinekhez hasonló tengeri emlősfaj élt, amelyek akkoriban halakra vadásztak, azonban a jégkorszak jelentősen visszavetette az ilyen életmódú cetfélék fajgazdagságát, s a túlélők étrendjét is némiképp átalakította. Az orkanépességet illetően még az sem egészen világos, hogy alfajokat jelentenek-e az eltérő életmódú, némiképp eltérő küllemű csoportok. Azonban az bizonyos, hogy a világóceán számos különböző régiójában élő orkák mind a külső jegyeikben, mind a zsákmányállataik összetételében, mind pedig kultúrájukban meglehetősen eltérőek is lehetnek. A Csendes-óceán északnyugati felében ma élő kardszárnyú delfinek is több populációra oszlanak, ezek a csoportok, bár ismerik egymást, mégse szaporodnak egymás között, csak a saját populáción belül. A Dél-Dániai Egyetem vezette nemzetközi kutatócsoport nemrégiben e csoportok múltját tárta fel azzal, hogy a jégkor utolsó rúgásai idején, mintegy 20 ezer évvel ezelőtti élőhelyüket felfedezte. A kutatási eredmények a Marine Mammal Science szakfolyóiratban láttak napvilágot. A vizsgálatokhoz az állatok hangjának víz alatti felvételeit, illetve a bőrükből vett egészen mini minták genetikai elemzéseit használták fel.

Japán északi része és a Kuril-szigetek közt helyezkedik el az a régió, ahol a kutatók szerint az utolsó nagy eljegesedés idején az orkák számára élhető körülmények maradtak, vagyis volt elég jégmentes vízfelület. Azonban a genetikai vizsgálatok szerint a ma Japán és Kamcsatka környezetében élő orkák különböző csoportjai elkülönültek, annak ellenére, hogy gyakorlatilag egymás nyakán élnek. A kutatók arra jutottak, hogy ezt az egyes populációk közti kulturális különbségek okozzák.

Az orkák társadalma matriarchális felépítésű, alapja a nagycsalád, amelyet a legidősebb nőstények vezetnek. A családok egymással közeli rokonságban – például unokatestvéri viszonyban – lévő csoportokba tömörülnek. E csoportok alkotják a klánokat, a klánok még azonos dialektusban kommunikálnak egymással és közösségeket, populációkat alkotnak, feltételezhető, hogy ezeket is távoli rokoni szálak, közös ősök köthetik össze. A közösségek viszont már teljesen elkülönülnek egymástól, nem keverednek, és egymás dialektusait sem értik, más élőhelyeken élnek, és a kultúrájukban is számos eltérés van.

A Nemuro-szoros környékén ma élő orkákról kiderült a vizsgálatok során, hogy azoknak az állatoknak a leszármazottai, akik 20 ezer éve is ott éltek. „A kardszárnyú delfinek igen hagyománytisztelő, konzervatív állatok, és nem hagyják el az élőhelyüket, ha csak nem kényszeríti őket erre valami nagyon alapos ok” – magyarázta Olga Filatova, a kutatás vezetője. Ez volt a második jégkori orkamenedék, amelyre a szakember rábukkant. Az elsőt pár éve az Aleut-szigetek közelében, e japán helyszíntől 2500 kilométerre fedezte fel. Az ott élő csoportok ugyanúgy a jégkorig visszavezethető ősökkel rendelkeznek. „Amikor a jégkor végén elkezdett visszahúzódni a jég, és újra megnyílt az óceán, az orkák és más cetek el tudtak úszni az újonnan jégmentessé vált területekre, azonban volt olyan csoport, amelyik nem követte ezeket. A menedékek helyszínein maradtak, és mind a mai napig ott is élnek” – tette hozzá Filatova. A kamcsatkai orkák elődei valószínűleg az Aleut-szigetektől vándoroltak mai élőhelyükre a jégkor végén, mind a genetikai, mind az éneküket érintő vizsgálatok erre utalnak. Az orkák éneke csapatonként különböző, egy- egy csapat egyedi dialektusa alapján azonosíthatóak az odatartozó tagok. Az orka hangja nem egy genetikailag meghatározott hang, mint mondjuk a macska nyávogása, hanem tanult, amit az anyjukkal és a családjuk, csapatuk tagjaival kommunikálva sajátítanak el, az anyanyelvhez hasonlóan. Ezért minden egyes csapatnak saját dialektusa van, amit kizárólag ők „beszélnek”, amelynek jellemzői alapján azonosítható, mely csapat tagja egy egyed.

A jégkori viselkedésük megértése azt is előrevetíti, miként tudnak majd alkalmazkodni a mostani klímaváltozáshoz, a kutató szerint például nagyon valószínű, hogy családonként vándorolnak majd a még élhető helyekre.

Filatova azt is elmagyarázta, hogy miért nem érdemes az orkákat egy fajként kezelni. Egyesek csak halat esznek, ezen belül is van, amelyik csoport csak makrélát, másik csak heringet, a harmadik csak egy bizonyos fajba tartozó lazacot. Más csoportjaik tengeri emlősöket – fókát, delfint – vadásznak. Vannak olyanok is, amelyek mindegyik élelemforrásból kicsípnek egy kicsit. Mindezeket különböző ökotípusnak nevezik. A védelmükkel kapcsolatosan mindig az adott ökotípus igényei szerint kell őket óvni.