A királylepke természetes létszámváltozásai

Számos kutatás foglalkozott a közelmúltban azzal, hogy kiderítse, miért csökken drámaian a királylepkék állománya. A legtöbb esetben arra jutottak, hogy a hernyói tápnövényét jelentő selyemkórókkal (Asclepias syriaca) van gond, vagyis azzal, hogy a modern mezőgazdaság nem tűri meg ezt a rendkívül makacs gyomnak számító növényt. Egy új kutatásban a William & Mary Egyetem szakemberei arról számoltak be, hogy talán kisebb a baj a királylepkével, mint eddig hittük. A kutatás eredményét a Current Biology folyóirat tette közzé.

A kutatók arra jutottak, hogy a királylepkék állományát az emberi tevékenység által átalakított környezet lehetőségei felduzzasztották korábban. Vagyis a természetes létszámuk, az ember megjelenése előtt jóval alacsonyabb volt, mint amennyire azt követően megnőtt.

A kutatás során az elmúlt 25 ezer év lepkeállományának és selyemkóró-elterjedésének alakulását vizsgálták meg DNS-alapú modellszámításokkal. Elsőként azt találták, hogy a jégkorszak vége felé, 10-20 ezer éve mind a királylepke, mind a tápnövény selyemkóró állománya hirtelen megnőtt, valószínűleg azért, mert a visszahúzódó gleccserek helyén új élőhelyet találtak.

A 18-19. században aztán egy újabb növekedésre bukkantak, ez ahhoz köthető, hogy az erdők kivágásával és a mezőgazdaság terjedésével megnőtt a tápnövény számára ideális terület nagysága. A selyemkóró tipikus pionírfaj, hasonlóan a parlagfűhöz, azokat a területeket kedveli, ahol zavarás miatt megnyílik az eredeti természetes növénytakaró. Ez azt jelentette, hogy a préri felszántásával a selyemkóró extra lehetőségeket kapott, vele pedig a rajta élő királylepke is. Az bizonyos, hogy a selyemkóró mennyisége köthető a királylepke létszámához, persze nem feltétlen ez a fő hajtóerő a királylepke népességében.

A kutatók szerint a királylepke (és a selyemkóró is) egykor csupán a kontinens középső régiójában, Sziklás-hegységtől keletre eső préri területén volt honos. Az ország keleti felében rendkívül ritka volt az előfordulása még néhány száz évvel ezelőtt is, és csak akkor kezdtek a lepkék a préritől keletebbre vonulni, amikor ott is megjelent a tápnövényük.

A vizsgálat során arra nem találtak bizonyítékot, hogy az elmúlt 75 év mezőgazdasági vegyszerhasználata meglátszana a lepkefaj népességét jelző genetikai adatokban. A kutatók szerint ennek két oka lehet: vagy túl kicsi az így kialakult populációs hatás, vagy túl friss az esemény ahhoz, hogy nyoma legyen a lepkék DNS-ében. A kutatók úgy vélik, az elmúlt 40 évben észlelt drámai létszámcsökkenést a faj mexikói áttelelő állománya és a tényleges népessége közti eltérés miatt tapasztalhatjuk. Hangsúlyozták azonban, hogy az eredményeiknek nem szabad a lepkefaj védelmére tett intézkedéseket befolyásolni.

Egy dolog azonban bizonyos: az ember hatalmas hatással van a tájra, és az átalakulásoknak időnként nyertesei is lehetnek. A királylepke mellett hasonlóan nyerő szériában vannak a kardinálispintyek, amelyek kimondottan vonzódnak az emberi települések és erdők közti területekhez. E madárfaj létszáma növekszik annak hatására, hogy a nagyvárosok körül egyre nagyobb területen épülnek kertvárosi övezetek – ez azonban számtalan más állatra nézve negatív hatású.

A királylepke esetében egy egészséges állomány fenntartása a cél, és valószínűleg senki se szeretné, ha a faj újra ritkává válna.