Az azori süvöltő visszatérése

A nálunk is honos süvöltő rokona kizárólag a Portugáliához tartozó Azori-szigetek egyikén, San Miguelen él, az ottani hegyi babérerdők lakója, helyi neve priolo. Az endemikus faj állománya mára stabilizálódott, és mintegy ezer egyede lakja az erdőket, köszönhetően a sok évi munkának, amelyet az állatka védelmében tettek, számolt be a Smithsonian Magazine.

A 15-17 centis madár feje és szárnya fekete, testének többi része világos barnás-szürkés, hangja nagyon hasonló a nálunk élő süvöltők lágy sípolására (a fentebbi videóban meghallgatható). A madár élőhelyét képező babérerdők volt az otthona ősidők óta, ám az ember megérkezése a korábbi békének véget vetett. Nemcsak az erdők fogyatkoztak meg vészesen a 15. századtól kezdődően, hanem a madár állományát közvetlenül is csökkentette az ember. A süvöltők jórészt növényi étrendje az év során változik, nyáron gerincteleneket, húsos terméseket és magvakat, páfrányok sporangiumát eszik, és sokféle magot is. Különösen kedvelik a növények rügyeit, a téli-tavaszi időszakban ez a fő táplálékuk. A madarak egész egyszerűen kihasználták az itt élők számára fő bevételt jelentő narancstermesztést: a narancsfák tápláló virágrügyeit dézsmálták, ezért vadásztak is rájuk a helyiek. Érdemes hozzátenni, ezt azután tették meg, hogy az őshonos babérerdőkből az ember már a legtöbbet kivágta, és a helyükre idegen, a madárfaj számára élelmet nem nyújtó fákat ültetett, például hajókhoz alapanyagot biztosító cédrust.

Az élőhelye is gyökeresen átalakult, számtalan idegenhonos faj telepedett meg a szigeten, és a babérerdők is eredeti területük töredékére zsugorodtak. Az 1990-es években alig száz szaporodó pár élt már csupán ebből a madárból. 2005-ben a fajt súlyosan veszélyeztetetté nyilvánították, azonban az azóta eltelt közel 2 évtizedben sikerült a szomorú tendenciát megfordítani. Az azori süvöltő mára sikertörténetté vált a szigeten élők számára, és a turizmust is segíti jelenléte.

A faj első tudományos kutatója Jaime Ramos írta le az 1990-es években az életmódját és étrendjét, és ekkor derült ki, hogy még a madáretetőkkel se lehet segíteni rajta, egész egyszerűen a madárnak télen nincs más választása, mint a rügyek. Amíg az erdők álltak, a táplálékot az azori magyal (Ilex perado azorica) biztosította számára, és világossá vált, hogy a babérerdők nélkül a faj nem tud fennmaradni. Ramos megfigyelései alapján kezdődhetett meg a madár élőhelyének helyreállítása.

Ehhez két fronton kellett „támadni”. Egyrészt el kellett távolítani a tájidegen, behurcolt fajokat, másrészt a meghatározott terülteken apránként növelni kellett az őshonos erdők területét.

Az azori süvöltő az őshonos erdők számos növényfajának elsődleges terjesztője, így a madárfaj állományának helyreállítása az erdők helyreállításával párhuzamosan haladt. Ehhez a hatalmas munkához EU-s támogatásból kaptak nagy segítséget, de az azori kormányzat is hozzájárult a feladathoz. A szükséges erdő kialakításához helyi faiskolák létesültek – az újonnan ültetett erdőket csak úgy lehetett az özönnövényektől mentessé tenni, ha nagyon sűrűn ültették a csemetéket. 25 őshonos faj, köztük az azori magyal több mint félmillió fiatal példányát ültették el a madár fő lakhelyének számító területen. Ennek hatására fokozatosan nőni kezdett a faj létszáma, mára a becslések szerint 1300 példány él csak ezen a központi területen. Ennek hatására a faj természetvédelmi besorolását is visszavették, ma már „csak” veszélyeztetett.

Azonban még van mit tenni. A faj továbbra is nehéz helyzetben van, mivel nemcsak az idegen növényekkel, de az olyan, madarakra veszélyes behurcolt állatokkal is szembe kell néznie, mint a patkány vagy az egér. Az élőhelyén ezért csapdázzák is a rágcsálókat.

A madárfaj a helyi természetvédelem számára azért is különösen fontos, mert a turizmus is a természetvédelemre épül. Az azori süvöltő miatt nemcsak Portugália kontinentális részéről, hanem a világ számos távoli szegletéből is érkeznek érdeklődők, egyszerű emberek és kutatók egyaránt.