Súlyos következményekkel járhat a keselyűk eltűnése

Az Oslói Egyetem számolt be arról a projektről, amelyben a keselyűk számának csökkenését követő változásokat, és a keselyűk-emberek közti kapcsolatokat tárják fel. Amikor Indiában az ezredforduló táján összeomlott a keselyűk populációja, azok helyét a (kóbor) kutyák vették át a dögevésben. Ennek következtében megnőtt a kutyaharapások száma, és ezekkel együtt a veszettség emberi előfordulása is. Hasonló átalakulásról afrikai beszámolók is születtek már, például Etiópiában.

Egy számítás szerint Indiának a keselyűk elvesztése több mint 30 milliárd dolláros kárt okoz – fontos volna megértenünk, hogy a kihalási hullám, amelyben jelenleg az emberi közreműködés a fő tényező, miféle következményekkel jár ránk nézve.

Az egyetem kutatója, Sara Asu Schroer, kihalásokkal foglalkozó antropológus szakembere vezeti az „Élet a keselyűkkel a hatodik kihalási hullámban” projektet, amelyben azt vizsgálják, milyen kapcsolat áll fenn a keselyűk és az emberek közt, és azt, hogy miként lehetne az európai keselyűket megmenteni. Míg a világ vadállat-állománya az elmúlt 5 évtizedben 69 százalékkal csökkent, közöttük a keselyűk különösen rossz helyzetbe kerültek, számos helyről teljesen kihaltak. A keselyűk dögevőként hatalmas szolgálatot tesznek, és emellett jelzőfajnak is tekinthetőek egy-egy ökoszisztéma egészségi állapotát illetően. Emiatt is fontos vizsgálni a szerepüket és a kapcsolatukat az emberrel.

Több mint 20 keselyűfaj él a világon, a legismertebbek talán az amerikai kondorkeselyűk, Európának négy őshonos keselyűfaja van: dögkeselyű, fakó keselyű, barátkeselyű és a szakállas saskeselyű. Schroer eddig leginkább a fakóval és a szakállassal foglalkozott. Míg a szakállas saskeselyű az Alpok és a Pireneusok lakója, és dögökkel táplálkozik, addig a fakó keselyű nagy költőtelepekben, akár századmagával együtt él, és leginkább a nyílt terepek madara. Ez utóbbiak jóval „láthatóbbak” az ember számára is e tulajdonságaik miatt, ám épp ez tette sebezhetővé is a populációikat. Mind közvetlenül az irtásuk, mind az élőhelyük elvesztése révén veszélyeztetett fajjá váltak. Azonban az 1970-es évektől fogva számos helyen igyekeztek őket újra megtelepíteni, sok esetben sikerrel. Erre kiváló példa, ahogy a szakállas saskeselyűt, fogságban szaporítást követően sikerült az Alpokba visszatelepíteni. A szaporításuk azonban nem könnyű, egyrészt lassan válnak ivaréretté, válogatósak, ami a partnert illeti, és évente csak 1-2 fiókájuk van.

Európában a keselyűkre leselkedő egyik legnagyobb veszély a mérgezés, a legtöbb esetben nem is a keselyűt akarják megmérgezni, de ő jut hozzá a más állatok számára kitett mérgezett csalétekhez. Emellett szintén súlyos méreg a dögevők számára a lövedékekben lévő ólom, amelyet a tetemek, vadászok által kinn hagyott maradványok elfogyasztásával maguk is megesznek. Indiában például a keselyűk végzetét a haszonállatoknak adott diklofenák jelentette – ez a gyulladáscsökkentő, fájdalomcsillapító szer a keselyűt egész egyszerűen megöli, ha olyan állat tetemét fogyasztja, amely e szert kapta korábban.

Az élőhelyek átalakulása miatt minden korábbinál jobban összefonódik az ember, a háziállatok és a vadállatok élete. Ennek egyik példája az 1980-as években a marhák közt kitört szivacsos agyvelőgyulladás (BSE), ami miatt a gazdák számára megtiltották, hogy az elpusztult marhák tetemeit a szabadban hagyják. Ezzel a keselyűk (és más dögevők) élelme is jelentősen megcsappant, ezért a keselyűállomány is csökkent. Ennek hatására végül feloldották a tiltást, és még speciális keselyű-éttermek is létesültek.

A keselyűk esetei világszerte arra figyelmeztetnek minket, hogy mennyire összefügg a sorsunk a természettel.