A természetben nem létezik unalmas fotóalany

Idén lett húszéves a National Geographic Magyarország, a kerek évforduló alkalmából a magazin a World Press Photo kísérő kiállításán, a Nemzeti Múzeumban vonultatja föl az elmúlt két évtized legizgalmasabb és legszebb magyar anyagait. A tárlat 2023. szeptember 22. és november 5. között tekinthető meg, a kiállítás kapcsán a bemutatott fotók készítőivel, alanyaival beszélgettünk. Az interjúsorozat előző részei Dombovári Tiborral, illetve Somogyi Balázs Antallal készültek.

A képek válogatása nem volt egyszerű, a National Geographic Magyarország kiállítására végül 25 fotós száz felvétele került be. A tárlaton Radisics Milán szürke marhákat és a pusztai életet bemutató képsorozata is megtekinthető, amely 2008-ban jelent meg magazinunkban. A fotóssal kedvenc alanyairól, a megfigyelés izgalmáról és legújabb projektjeiről beszélgettünk.

El kell utazni a világ végére egy-egy igazán izgalmas természetfotóért?

Egyáltalán nem, régen hallottam olyat is, hogy ha az ember az előtte lévő egy négyzetméteren nem talál témát, akkor nem jó természetfotós. Ebben van igazság, a téma mindenhol ott van körülöttünk, én viszont mindig azt mondom, hogy a téma mellett a mondandó is fontos, a képeknek pedig ehhez kell illeszkedniük.

A természetfotókon mindig az alanyon, jellemzően valamilyen állaton van a hangsúly. Magáról mit tud elárulni a készítő egy-egy képpel?

Mint minden fotós műfajban, itt is lényeges az alkotó egyénisége, egy kép sokat elmond arról, hogy a fotós miként látja a világot, és hogy amit lát, azt hogyan dolgozza fel mások számára. Itt, a kiállításon látható néhány felvétel a magyarszürke-sorozatomból, amelyet az akkori főszerkesztő úgy jellemzett, hogy talán az első hazai természetfotó-riport. Ezekkel a képekkel itthon is meghonosodott a klasszikus természetfotózás és a néha depresszióba ejtő sajtófotózás közötti átmenet. A természetfotóknál is létezik dokumentarista vagy riport megközelítés, a szemlélettel pedig már eleve önmagáról árulkodik a készítő.

Radisics Milán fotói a National Geographic Magyarország kiállításán.

Forrás: Máth Kristóf

Létezik unalmas alany a természetben?

Számomra semmiképp.

Van kedvenc alanya?

Kedvencet nehéz mondanom, de az elmúlt két évben egészen beszippantott a rókák világa, zseniális volt megfigyelni őket, látni az ösztön és az ösztön határainak túllépésének küzdelmét. Mindezt testközelből nézni, majd fotózni hihetetlen élmény volt. Közben magamat is fejlesztettem, tanultam a világítást, folyamatosan elemeztem a képeket, hogy másnap még jobb és jobb fotókat hozhassak létre. Nagyon látványos sorozat kerekedett ki az egészből, azért engedem meg magamnak az öndicséretet, mert a Sony World Photography Awardson és a Magyar Sajtófotó Pályázaton is nyertem vele.

A képek különlegessége, hogy egészen filmszerű világot tudtam teremteni velük. Ezt annak köszönhetem, hogy a téma minden este odajárt, mindig volt lehetőségem fotózni, a projekt alatt pedig kiismertem a rókák viselkedését, ugyanis nem csak egy, a sorozatban szereplő nősténnyel, hanem két-három példánnyal is találkoztam.

Babonából nem szokás előre bejelenteni, de én azért elárulom, most két projekten, medvék és mókusok megörökítésén is dolgozom. Még nem ástam magam igazán mélyen a témákba, csak figyelgetek, elemezgetek, közben pedig azon jár az eszem, hogy miként fog összeállni a történet. Lehetséges, hogy nehéz munka lesz, mert a mókusokat nem könnyű becserkészni, a medvék meg veszélyesek, ám a kihívás, illetve az, hogy mit lehet elmesélni a segítségükkel, nagyon izgalmas számomra.

Általánosságban igaz, hogy ha étvágyat kapok egy-egy témához, rengeteget töröm a fejem. Elképzelhető, hogy egy fél évet vagy akár egy egészet eltöltök az adott projekttel, előtte azonban mindig adódik a kérdés, hogy pontosan mit akarok elmondani. Sokszor inkább kicsit visszaveszek a tempóból, és hetekkel vagy egy egész szezonnal később vágok bele a munkába, csak hogy mindent végig tudjak gondolni.

A medvéknél már tudom, mit szeretnék, hogy mit kellene feldolgozni, képekbe sűríteni. A mókusoknál még nem teljesen tiszta, a legkézenfekvőbb, hogy dokumentáljam egy állat életét, hogy hol él, hol fészkel, ki az ellenfele, ki a társa. Csakhogy ehhez rengeteg kutatómunka kell, meg kell találni a fészket, a mókusok pedig igencsak félősek, ami megnehezíti a nyomon követést.

Aki behatóan figyeli az állatokat, hajlamos emberi tulajdonságokat felfedezni bennük, vagy éppen ellenkezőleg, fajunktól teljesen eltérő ösztönlényeknek látni őket. Önre melyik szemlélet jellemzőbb?

Nagyon érdekes kategorizálás ez, talán félúton lehetek valahol. Az állati ösztönök egészen biztosan érdekesek számomra, a róka esetében kifejezetten ezekre koncentráltam, mégis, végig magamat is figyeltem. Miért várom az állatot, miért vagyok ideges, ha éppen nem jön, függőség-e, amit érzek, vagy az zavar, hogy emberként olyat akarok betartatni egy állattal, amiben meg sem tudunk egyezni? Mi az ösztön, a szerelem, a kapcsolat, a függőség? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket fogalmaztam meg, és a szavaknak a korábbiaknál mélyebb értelmet adtam magamban. Ehhez a rókák is kellettek, idővel már nem egyszerű állatokként láttam őket, gyakran úgy éreztem, miattam is jönnek.

Inkább az ember közvetlen közelében élő háziállatokhoz, így a szürke marhákhoz, vagy a természetben lakó fajokhoz, a rókákhoz tud jobban kapcsolódni?

Pusztán a konkrét példáknál maradva a rókák közelebb álltak hozzám. Nem azért, mert a szarvasmarha nem egy okos állat, vagy unalmas, hanem azért, mert ott nem kifejezetten az állatra, hanem inkább az egész környezetére fókuszáltam. Az alany nem maga a marha, hanem az azt is magába foglaló ökoszisztéma volt.

Az érintett képsorozat története egyébként 2007-ben kezdődött, a fotók 2008-ban jelentek meg, akkoriban még nagyban tanultam ezt a természetfotó-riporter szakmát. A feladatot az amerikai szerkesztőségtől kaptam, a projektet pedig az itteni szerkesztővel dolgoztuk ki. Többek között olyan kérdésekre akartam válaszolni, hogy hol él az adott fajta, milyen a környezete, miként hat a gazdaságra, az emberekre, miért nemzeti parkban lakik, és ennek milyen előnyei, hátrányai vannak, milyen a téma történeti és kutatási vonatkozása.

Szerteágazó a történet, emiatt kevésbé kapcsolódtam a szürke marhákkal. Ehelyett azok az emberek lopták be magukat a szívembe, akik mellettük, természetközeli módon, a puszta közepén éltek. Sosem felejtem az egyik ottanival, Imrével való beszélgetést. Már nagyon fotóztam volna az állatokat, ő azonban annyit mondott, várunk, arra várunk, hogy múljon az idő. Mély bölcsességet és nyugalmat éreztem, a pusztában egy kicsit a nagy semmiséget is megismertem.

Nagyon kedves emberekkel találkoztam ott, és azóta is akármikor visszatérek, jó szívvel fogadnak. A róka egészen más történet, akkor nem a környezettel, hanem az állatokkal foglalkoztam, sokat tanultam róluk, elneveztem őket, videókon követtem az életüket. Rendkívül közel éreztem őket magamhoz. Még ha tudom is, hogy nem a személyem, hanem az ember vagy az étel szaga vonzotta őket a közelembe, szerettem azt hinni, hogy kialakult közöttünk valamiféle kapcsolat.