Denevérek és rovarok

Lehet, hogy mégse sok millió éves fegyverkezési verseny részesei egyes denevérek és a zsákmányukként szolgáló rovarok.

A Dél-Dániai Egyetem (SDU) számolt be egy új, nemzetközi kutatásról, amely a Current Biology folyóiratban azt tárja fel, miért nem feltétlenül áll fenn evolúciós fegyverkezési verseny a rovarevő denevérek és a rovarok közt.
A szakma és az átlag érdeklődők is úgy vélik, ahogy a ragadozók és a prédák sokasága közt, a denevérek és a zsákmányaikat jelentő éjjeli rovarok közt is folyamatos versengés áll fenn. A denevérek igyekeznek trükköket alkalmazni vadászat során, amelyekkel elrejtőzhetnek a zsákmány elől, a zsákmány pedig igyekszik minél inkább leleplezni e trükköket és így megmenekülni. Ezt úgy kell értelmezni, hogy amikor a denevérek jó 50 millió éve kifejlesztették az ultrahangos szonárjukat, erre válaszul a zsákmányul szolgáló rovarok az ultrahangra érzékeny hallásúvá váltak.
A vélekedés alapját a nyugati piszedenevér (Barbastella barbastellus) adja, ezek a denevérek a vadászatuk során mintegy tízszer halkabban használják az ultrahangos ekholokációjukat, mint más denevérek, így elvileg a rájuk fülelő éjjeli lepkék nem hallják meg őket. Az új kutatásban azonban kétségbe vonták ezt az elméletet.
A szakemberek szerint, ha valóban versengés állna fenn a denevérek és az ultrahangot halló lepkék közt, akkor e hallás kialakulását a denevérek részéről is valamilyen válaszlépésnek kellett volna követnie, ezért most alaposabban a történet mögé néztek.
A rovarokat fogó denevéreket kétféle vadászati stratégiába sorolják: az egyik csoport repülő rovart fog, a másik növényzeten ülőt. A nyugati piszedenevérek a közelebbi rokonságukban az egyedüliek, amelyek repülő rovarra vadásznak, a rokonok mind az ülőket célozzák be vadászat során. Azonban ez a teljes piszedenevér-rokonság csendesebb a többi, repülő rovarra vadászó denevérnél!
A kutatók úgy vélik, ha e lopakodó típusú vadászat az elsöprő többséget alkotó, ülő rovarra vadászók körében is megvan, akkor sokkal valószínűbb, hogy ez a vadászati stratégia az ősibb. Ez pedig arra utal, hogy a nyugati piszedenevér őse eleve nem használt hangosabb ekholokációt, vagyis a halk szonár nem egy evolúciós trükk ezen állatkák részéről, amellyel a rovarok hallását akarták volna megkerülni.
Kérdés persze, hogy ha nem evolúciós versengés eredménye a halkabb ekholokáció, akkor honnan szedte össze a piszedenevér és a rokonsága? Igencsak úgy tűnik, hogy nem képes hangosabb hang kiadására! Mivel a rokonsága és az ősei az ülő rovarokra szakosodtak, eleve nem volt szükségük a hangos ultrahangokra, ezért anatómiailag se váltak képessé többre, mint amit most tudnak. A nyugati piszedenevér egészen egyszerűen talált magának egy „piaci rést”, amit észszerű volt kihasználnia, ám ehhez csupán a saját adottságait használhatta fel.
Az anatómiai különbség alapján magunk is könnyen megérthetjük, miért nem tudnak hangosabbá válni a piszedenevér és rokonai: míg a legtöbb repülő rovarra vadászó faj a száján át adja ki a hangos ultrahangjait, a pisze és rokonsága az orrán! (Próbáljunk csak meg csukott szájjal, az orrunkon át kiabálni!)
A nyugati piszedenevér tehát nem az evolúciós fegyverkezési verseny ékes példája, hanem azé, hogy a rendelkezésére álló, őseitől örökölt, tökéletlen eszközökkel is lehet valakiből hatékony vadász.