Kiscicák és nagymacskák

A Texas A&M Egyetem kutatója vezette csoport különböző macskafajok, köztük például házi macskák, oroszlánok, tigrisek genetikai összehasonlításán keresztül vizsgálta meg, miért vannak a macskáknak más emlősökhöz képest kevesebb összetett genetikai változatuk. A felmérésben az is kiderült, mely gének változtak gyorsan a macskák evolúciója során, és ennek milyen szerepe volt a macskafajok létrejöttében.

„Az volt a célunk, hogy feltárjuk a macskák evolúcióját, és azt, hogy az egyes fajokra jellemző tulajdonságok milyen genetikai alapokon nyugszanak” – mondta Dr. Bill Murphy professzor. „Szerettük volna néhány új technológia nyújtotta lehetőséggel teljesebbé tenni a macskák genetikai térképét. Az eredményeink pedig segíthetik egyes macskabetegségek vagy a macskafélék viselkedésének kutatóit, és a természetvédelmet is.”

Először is kíváncsiak voltak arra, hogy miért vannak a macskaféléknek meglepően stabil kromoszómáik. Gyakorlatilag egy oroszlán kromoszómái alig különböznek egy házi macskáétól, jóval kevesebb bennük például a kettőződés vagy átrendeződés, holott pl. az emberszabású majmoknál ezek vezettek el a különböző fajok kialakulásához. Az emberszabásúak és az ember is törékeny, átrendeződésre hajlamos genommal rendelkezik, így jöhetnek létre például egyes genetikai alapú eltérések, betegségek. A macskákból azonban hiányoznak azok a megkettőződött genetikai szegmensek, amelyek az emberszabásúakra jellemzőek. A vizsgálatok feltárták, hogy az emberszabásúak a macskáknál hétszerte több efféle kettőződéssel rendelkeznek, és ez a különbség állhat a macskák stabilabb kromoszómái hátterében is.

Azonban a macskák X-kromoszómája központi régiójában igen sok átrendeződés zajlik, és itt található például egy olyan genetikai régió is, amely elkülöníti a házi macskát a mocsári macskától. Ez, a DXZ4 nevű régió a macskafajok leggyorsabban változó genetikai régiója, ám egyáltalán nem ismert, mi lehet a funkciója, de nagy valószínűséggel a fajok elkülönüléséhez köthető.

Az igen részletes genomoknak köszönhetően a kutatók feltárták azt, mi áll a macskák szaglása hátterében. Az oroszlánok és a tigrisek közt például igen nagy különbség van abban, ahogy egyes feromonokat érzékelnek – a feromonok az állatfaj egyedei közti kommunikáció részei. A különbség a kutatók szerint abból adódhat, hogy a tigris magányos, az oroszlán pedig társas életmódú macskafaj. Az oroszlán állandóan másik oroszlánok körében van, így nincs arra szüksége a feromonok nagy fokú érzékelésére, mert más úton tud kommunikálni fajtársaival. A tigrisnek viszont nagy területen kell például a leendő párját is kiszagolni. Emiatt a tigriseknek érzékenyebb orruk van, többféle szagot felismerő receptorral. A kutatók szerint ez a sajátos élőhelyükhöz és életmódjukhoz kötődő adottság.

Úgy tűnik, a házi macskák viszont elveszítettek számos, a szaglásban szerepet játszó gént, feltehetőleg amiatt, hogy az ember melletti, emberhez közeli életmód során ezek már szükségtelenné váltak.

Murphy professzor kedvence azonban a halászmacska, amelynek szaglóreceptorai a vízi vadászathoz alkalmazkodtak. „Kimutattuk, hogy a halászmacska számos olyan génnel rendelkezik, amelyek a vízi szagérzékeléshez kötöttek, ez pedig igen ritka a szárazföldi gerincesek közt. E gének a többi macskaféléből eltűntek az idők során, de a halászmacska valahogy megtartotta őket.”

Habár génjeik közt igen sok a hasonlóság, az eltéréseik nagyon is lényegesek, és ezek képezik az élőhelyükhöz való alkalmazkodás alapját. A macskafajok nem felcserélhetőek, ez pedig lényeges információ a természetvédőknek, akik az elhagyott élőhelyek újbóli betöltésén fáradoznak. Például nem lehet a bengáli tigrist felcserélni a szibériai tigrissel emiatt.

A kutatók tovább fogják vizsgálni a macskafélék génjeit, hogy minél részletesebben feltáruljon ezeknek az állatoknak a világa előttünk.